Szolnok Megyei Néplap, 1975. március (26. évfolyam, 52-76. szám)
1975-03-30 / 76. szám
SZOLNOK MEG VEI NÉPLAP 1975. március 30. 4 P, N. Barannyikov: Nevek az emlékműn Szergej Oszétiából (6.) I eSIfPm rnélyéig meg- nLCInCIII hatódtam. Egy ■zámunkra idegen embernek eszébe jutott íivérem. Jómagam is részt vettem a Honvédő Háborúban, tudom, mi a háború. Rokkantként tértem vissza, sajnos, dolgozni nem tudok. Mit írjak önnek Szergej- ről? 1919. április 20-án született Hrisztyianovszk faluban (ma Digora a neve és Város) béres családban. A szovjethatalom sok változást hozott az életünkben. Jóllehet apánk 1922-ben meghalt, nem mentünk neki s nagyvilágnak. Ellenkezően. Szerjózsa például el tudta végezni a tízosztályos iskolát. Édesanyánk, Zaira nevelt fel bennünket (osztéül Dzu- hunának hívták). Már gyerekkorunkban megszoktuk a nehéz munkát. 1938-ban Szergej felöltötte a katonai egyenruhát. Részt vett a finn hadjáratban, azt írta, hogy kitüntették ezért, de hogy mivel, nem tudom, mert attól kezdve egyetlen egyszer sem járt otthon. Az volt a szándéka, hogy a civil életet nősüléssel kezdi. De nőtlenként halt meg, amikor elérte Budapestet.” Temirov Szergej Georgi- jevics gárda-kapitány, a 108. gárda lövész hadosztály lövész-zászlóaljának első se- gédtisztja a Budapest felszabadításáért folyó harcokban esett el és először a zugligeti Virányosban a Zalai és a Kiss Áron utca kereszteződésénél temették el. Később a Gellért-hegyen több más névvel együtt megjelent a felirat: „Temirov Sz. G. g. kapitány.” ^ A Felszabadulási Emlékművön ez’ áll: Prokopenko I. D. f. hadnagy. A Magyarország szabadságáért és függetlenségéért elesett hősök között két olyan Prokopenko nevű tiszt is van, akik mind a ketten Ivánok és mind a ketten Da- nyilovicsok. Az egyik technikus főhadnagy, a 493. önálló harckocsiezred tüzéroszlop parancsnoka, 1914-ben született, párttag. Eltemetve Budapesten, a Kerepesi temetőben. A másik gárda hadnagy, a 9. kaukázusi gárda hadosztály 32. kaukázusi gárda ezredének szakaszparancsnoka. 1911-ben született, pártonkívüli. Kitüntették a Honvédő Háború érdemrend I. fokozatával és a Vörös Zászló Renddel. A második kitüntetését nem kapta meg, hiszen valószínűleg nem is tudhatott róla, mert egy másik frontra vezényelték át. 1944. október 8-án halt hősi halált. Nádudvar főterén van eltemetve. A harckocsizó tiszt rokonainak nyomát nem sikerült fellelni. A másikról, a lovaslisztről kimerítő válaszokat kaptam. „Iván Danyilovics bátyja ír önnek... Egy 11 tagú nagycsaládból származunk. Családunk csak nagy nehezen tudott megmenekülni az éhhaláltól. A gazdagoknál béreskedtünk, mert csak nadrágszíj parcellányi földünk volt. Iván tizenegyben, és kilencben születtem. 1929-ben az elsők között léptünk be a kolhozba. 1935- ben Dmitrijt választották a kolhoz elnökévé, én és Iván továbbra is a kovácsműhelyben maradtunk. Iván nagyszerűen dolgozott, mindenki csak dicsérte. Iván a területi katonai kiképzést — elvégre a kubá- nyi kozákok vagyunk — a 67. kaukázusi ezredben kapta meg, amely a Kraszno- dár vidéki Kavkazszkája kozáktelepen állomásozott. Aztán maga irányította egy osztag kiképzését. Zubov tanyánk közelében egyszer hetenként összekerültek két falutanács — Marjinszk és a szomszédos Leninszk — vörös katonái. Milyen hetyke lovas volt a mi Ivánunk! Vágtató ló hátán olyan mutatványokat csinált, hogy az emberek még ma sem tudják elfelejteni. Unmijj kitanulta a 50- v0l!ja főrmesterséget is. Ebben a szakmában is csak a dicséreteket halmozta. Általában olyan ember volt, hogy előbb másoknak csinált meg mindent, s csak azután magának. Gépkocsijával együtt, annak kormánykereke mellett ülve vonult be katonának. Felesége cs két lánya maradt otthon. De hát mit tehetett volna? Háború volt! Szevasztopolban harcolt. Ott sebesült meg, de nem ment hátra az első vonatból. Később egy bombaszilánktól megsebesült a hátán. A sztavropoli hadikórházba került. Kubány felszabadulása után hazaszaladt. Abban az időben a 4. különleges kubányi gárda-hadtestnél szolgált, amelynek Ki- ricsenko altábornagy volt a parancsnoka (ha nem csal az emlékezetem). A Tagan- rogért vívott harcokban megsebesült a lábán, a szocsi hadikórházban feküdt. Erről a három sebesüléséről tudok. Többről nem hallottam. Az érdemrendeken kívül volt még két vagy 3 érdemérme, de hogy milyenek, nem emlékszem. Mély tisztelettel: Alekszej Danyilovics Prokopenko.” „Bocsássa meg hosszú hallgatásomat. Összegyűjtöttem, újra átolvastam a leveleket. Hiszen nemcsak mi kaptunk leveleket. Apa most kórházban fekszik, s ezért helyette én írok, a fia, Iván Nyesz- tyerovics Liszij unokaöccse. Iván nagybátyám világéle- tében dolgozott. Gyerekkora óta. Szívesen segített mindenben a szüleinek és a hozzátartozóinak. Az élet nem dédelgette nagybátyámat, akárcsak egész nemzedékét. Jól tanult. Apánk mindig példaképül állította elénk. Még alig pitymallott, ő már vágta a gallyakat, hogy a rőzsével aztán a mocsarat „teríthessék le (vidékünk ilyen mocsaras volt). Reggel pedig már az iskolapadban ült. Mint szorgalmas, jó tanuló petróleumot és papírt kapott az iskolától és ezért esténként őnála jöttek össze az osztálytársai. Volt ennek más oka is. Olyan jó memóriája volt, hogy emlékezetében teljesen megragadtak a tanító magyarázatai és este elismételte társainak a leckét. Hagy kár, S *hE utolsó levél, amelyet bajtársai írtak. Azt írták, hogy sebesülése után még egy óra 35 percig élt. Tudatánál volt és azt kérte, írják meg haza: „Bocsássatok meg nekem, drága szüleim. Becsaptalak benneteket. Azt ígértem, hogy hamarosan hazamegyek, írtam, hogy készüljenek fel a győztesek, köztük az én fogadásomra is kenyérrel és sóval, de én most meghalok.. Nagybátyám levelének ezeket a sorait, míg élek, nem felejtem el,.. (Folytatjuk■) A z Alföld kellős közepén, a tiszaföld- vári határban hatalmas park közepén húzódik meg egy épen maradt múlt századbeli kastély. Szobái hide- :sn, üresen tátonganak. A szépmívű, karimás cserépkályhákat ki tudja, mikor fű- itték be utoljára Keményen dacol az idő asfogával, amely előbb-utóbb mégis csak kikezdi. Nagy kár pedig veszendőbe hagyni ezt a ' :éo fekvésű, most még jó állapotban lévő mietet. A tiszaföldvári Lenin Tsz egyik Treeso majorja ez. ahol mindössze kétezer csirkét tartanak. Pusztulnak a park íái,díszbokorai is, pedig jónéhány ritka fafajta, mint a jegenyetölgy, topolyanyár található közöttük. Pusztul az épület, noha parkettáját, fél évszázada készült tapétáját mai építők is megirigyelhetnék. Ügy hírlik, hogy a kastély szobáit a martfűi Tisza Cipőgyár néhány vagon bőr tárolására veszi majd igénybe... Kevesen tudják, milyen nagyszerű üdülőt, szociális otthont lehetne itt létesíteni, hiszen a park és a környezet adta tiszta levegő, a csend, a kitűnő műút, a jó telefon- kapcsolat szinte kínálja erre a lehetőséget. Állítsátok meg Arturo Ilit! Címszerepben: Pirótb Gyula Brecht Arturo Ui-jának bemutatásával „fejszéjét” ismételten nagy fába vágta a színház; politizáló hajlamától vezettetve olyan politikai szatírát vitt színpadra, amely maximális erőkifejtést követel a nem túl népes szolnoki együttestől. Másrészt témájánál fogva — tárgya az oly sokszor feldolgozott hitleri fasizmus — valamint kifejező eszközeit tekintve — ábrázolásmódja stilizáló és karikirozó — könnyen csábíthat a túlságosan nyers és direkt megszólaltatásra, vagy pedig a művi mutatványoskodásra, a felszínes sematizmust nem is említve, amely ihlet nélküli előadásban magatói értetődő veszély. A szolnoki előadás kikerülte ezeket a zsákutcákat — mert ihlet munkálkodik benne. Bracht drámája mint minden igaz mű, egyszerre hordoz korának szóló közvetlen tartalmakat, s egyben olyan általánosítható emberi gondolatokat, amelyek túlmutatnak a mű megszületésének történelmi körülményein, korán, az adott valóság ábrázolt körein. A klasszikus dráma minden újabb bemutatójának, későbbi felújításának próbája és értéke is: mit képes felfogni, új összefüggéseket keresve feltárni ebből az általánosítha- tóan érvényes gondolati „mélyrétegekből”, anélkül, hogy az alkotó eredeti szándékán valamiféle csorba esnék. Az Arturo Ui előadásával is csak az lehet egy színház célja, hogy nézőjének igaz tanulságot szűrjön le az előadással, lehetőleg magas hőfokon. A Szigligeti Színház Arturo Ui-ja jól tükrözi az elmondottakat : a történelmi tárgyú színpadi példázat megszívlelendő tanulságait olymódon tálalja új megvilágításban, hogy ugyanakkor nem érheti a hűtlenség vádja. Tiszta, világos elgondolás alapján egységes színpadi formát teremtve állították színpadra a politikai gengszterizmus szatíráját. Nem Hitler karikatúrájának megalkotása itt a fő cél (csábító feladat), hanem egy sajátos történelmi viszonyok közepette életre hívott politikai banditizmus, kegyetlenséggel párosuló politikai karrierizmus leleplezése, az adott társadalmi körülmények törvényszerűségeinek pontos átvilágításával. Lecke ez, történelemből, színpadi nyelven megjelenítve arról, hogy a tőkés társadalom tulajdonviszonyai miként szülhetik meg a legkegyetlenebb zsarnoki hatalmat. Az előadás jól villantja fel számunkra, és elemzi is egyben azokat a körülmé- nyeket — a tőkések oltha- tatlan profitszomja, vezetői korruptság és tehetetlen gyávaság, tömegeket félrevezető ravasz szemforgatás stb. — amelyekben törvényszerűen következett be Hitlerek megjelenése a történelem porondján. Az előadás dialektikus módon tárja fel az említett körülmények mozgató rugóit, ugyanakkor — és ez igazi többlete — lépésről lépésre követhetjük nyomon egy közönséges gengszter hatalomra jutásának folyamatát, emberi helyzeteinek alakulását, tipikus útját. Piróth Gyula, aki rendkívül alaposan és elmélyült játékkal formálja meg Uit, a gengsztervezért, nem egyszerűen egyenlőséget tesz Hitler és a gengsztervezér közé,' a hitleri módszerek és a gengszter-eljárások közé, hanem a hitlerség mint magatartás összetett gondos „feltérképezésére” vállalkozik. Minuciózus munkával bontja ki e veszedelmessé váló figura jellemvonásait. Az ő Uija olyan gengszter, akiből ha a körülmények úgy hozzák, bármikor lehet Hitler vagy másvalaki olyan, aki mások nyakára zsarnoki módon ráülhet. Ezért kell idejében felismerni, és lehetőleg nyakon csípni. A hitleri figura megformálásában, ahogyan a gengsztervezér bőréből egyre inkább kiformálja a történelmi ragadozót, az ábrázolás shakespeare-i igényével nyúl feladatához. Jól érzi meg, hogy maga Brecht is kacérkodott a jellemábrázolásnak efféle szándékával, sőt a helyzetek megteremtésének ilyenfajta igényével is. Az Arturo Ui több részlete formálisan idézi a reneszánsz drámaíró egy-egy tragédiájának elemeit; főképp III. Richard reminiszcenciákat fedezhetünk fel benne; lásd Ui és Dollfootné jelenete a meggyilkolt férj koporsója felett. Ui, ahogyan Piróth Gyula elénk állítja, századunknak, a fasizmus idejének, mondhatni III. Richárd- ja — annak tragikus nagysága nélkül. Érett művészi eszközökkel fejezi ki Uiban azt, ami az egyedien szélsőséges megnyilatkozásokban tipikusan jellemző. Ahogyan a leendő vezér „járni” tanul, ahogy ismerkedik a viselkedés illemtanával — kitűnő jelenetek — ahogyan később céljainak érdekében formát, eszközt, alakot váltogat, igazán mesteri. Bandájának tagjai, a fasisztoid magatartás egy-egy felnagyított vonásának megtestesítői — Gobbola (Szakácsi Sándor) a kígyósziszegésű simulékonyság, Göri (Pecz- kay Endre), bohóckodó él- vetegség, Roma, (Huszár László), a vaskos brutalitás és gátlástalan hatalomvágy — jól egészítik ki a veszedelmes emberfajta természetrajzát. A Horváth Jenő rendezte előadás jelenidejű abban az értelemben, hogy felismertető hatásával ingerlő ösztönzés az állandó politikai éberségre, kihívás az aktív életszemléletre. A híres brechti elidegenítés itt sajátos módon érvényesül: távol tartja tőlünk, hogy jól ítélhessük meg, a kizsákmányoló rendet, ugyanakkor közel visz az ellene való harchoz, érdekeltté tesz az ellene való indulatban. Egy-egy, a közönséget közvetlenül is provokáló jelenetben, amikor színpad és nézőtér között a távolság eltűnik, ez a szándék fejeződik ki formailag is. A hitleri fasizmusnak ez az ábrázolata: eszméltető, tettre serkentő színpadi gesztus. Az előadásban dicséretes módon sikerült a természetesnek és a stilizáltnak azt a helyes arányát megteremteni, a jelképes elemek is szépen oldódnak fel benne, amelyben a színpadi parabola nem vált tételek elvont magyarázatává. Nem holmi történelmi panoptikumba visz ez az előadás, viaszból kigyúlt figurák közé, itt valóságos gengszterek kezében dördülnek el a fegyverek, élő hús-vér alakok mozognak a színpadon. A csaknem csupasz, meztelen színpadon, amely lehetőséget teremt, hogy a középpontba az emberi—társadalmi ellentétek kerüljenek, a néző figyelmét semmi mellékes nem vonja el a lényegesről. Egyébként ma már hozzászoktunk a környezet színpadi ábrázolásának ilyenfajta szűkszavú megoldásához, amelyben egy pompás virágcsokor egész virágkereskedést jelez, egyetlen fakereszt azt, hogy temetőben járunk, néhány játékfenyő pedig, hogy egy kastély parkjában vagyunk stb. Székely László díszletei szervesen illeszkedtek a játék egészébe, stílusába. Nem elvont tanmese, izgalmas játék a szolnoki Arturo Ui, egész sor jó színészi teljesítménnyel. Közülük is kiemelném a már említett Piróth Gyulán kívül a Szakácsi Sándorét — Ciobbo- la —, aki a Göbbelsre emit keztető figurában kitűnően ábrázolja a félelmetes mé- regkeverőt, az alattomos ragadozót, az emberbörbe bújt kígyót. Kevés eszközzel, de arcának, tekintetének kivételesen szuggesztív játékával, mozgásának feszességével, hirtelen váltásaival nagyszerű jellemrajzot ad. Igen érdekes, ahogyan Polgár Géza formálja meg a jó öreg korrupt Hindsborou- ghot; Huszár László testre szabott szerepben igazolja, hogy érzi a brechti stílust. Tímár Éva Dollfoot-néja is jellegzetes színfoltja az előadásnak, és sorolhatnám a jól összehangolt együttes játék valamennyi résztvevőjének nevét. A Karfioltröszt vezetőit alakító Kürtös Istvánét, Lengyel Istvánét és Gzibulás Péterét, továbbá Papp Zoltánét, Fenyő Ervinét — a gügye Hindsbo- rough-fióka — Simon Péterét, Hollósi Frigyesét, Bárdos Margitét. Az Arturo Ui Szolnokon, 30 évvel a fasizmus felett aratott győzelem után emlékeztet és figyelmeztet; emlékeztet az embertelen fasizmusra és éberségre int e veszedelmes társadalmi kór feltámadható veszélyére. Valkó Mihály
