Szolnok Megyei Néplap, 1972. június (23. évfolyam, 127-152. szám)

1972-06-04 / 130. szám

6

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1972. június 3.

A szegénység sokarcú. Változó, akár az ember. Nehezen mozdul. Hosszú, gyötrel- mes útjai vannak. A legnagyobb, amit az ember önmagában épít. Vagy lerombol. A szándék nem elég, a jóindulat se, a társadalmi igazság is kevésnek bizonyul.

Élni kell, lerombolni a falakat, építkezni.

A szegénység múzeumai bezárhatok.

SZ. LUKACS IMRE:

Tanyák

Rekvizitumok. Akik erre élnek, nem becézgetik a homokot, nem is szerethetik. Kifújja lábuk alól a szél, az idő. Nem arany, hanem szegénység. Megkövesülő, elszomorító.

Menekülnének innét; öreg,- je, fiatalja egyszer felrakodik a szekérre, boldogságo- sabb helyekre igyekezve, az ígéretek földjére. Vagy a másvilágra. Ettől még az is jobb.

Ahol állunk, az a múlt század. Tanya ez is. Borbély Vincének szolgált jó ideig, mígnem elhidegült tőle. Húsvét előtt csukták be az ajtót, hosszú, talán örök időkre. Ilyenforma a birtok:

Tágas tanyaudvar. Belátni a gazdaságot. Lapos, szalmatetejű, egykéményes tanya, játékablakokkal. Két tenyérrel betakarhatnám. Két satnya eperfa előtte. Hombár, szalmatetővel, üresen, megroggyanva, mint . elcsapott öreg eb. Dülöngélő szín, ösz- szeomló kukoricagóré, elbú- súlt ól, feketén tátongó lyukakkal. Kidobott, zöld színű gyerekágy, lába sincs, sánta sparhelt, s valami vígasztalhatatlan, szívszorító szomorúság a levegőben. Kitelne ebből a homok regénye.

Odább a kút. Rossz, szakadozott szélű vödör, a víz magasan van, koszos, szinte fehér a belehullott sok piszoktól. Pár hete még ebből húztak literszám. A kútgém, a kútostor gyenge, mintha ideiglenesen állna a világban. Korhadó, viharvert öreg vályú, szárad, egyre repedezik és sikoltoz. Ki hallja a homoktenger kellős közepén?

Holdnyi föld tartozik az épületekhez, fákkal; néhány gyümölcsfával, akácossal. A kerítésre sorra kiaggatva az üres üvegek. Ezekből gazdagon termett.

Ez a tanya üres. Eladó. Hiába borult zöldbe az udvar gyepe, bontottak szirmot a gyümölcsfák, mihaszna? Kinek és minek? Olyan, mintha temetőben járnánk. Borbély Vince, akinek örömöt is tartogatott valaha, elköltözött egyik fiához Kisszállásra, s csak nagyritkán látogat haza. Másik fia, István lakta ezt a hajlékot, jobbra fordult sorsa, s most két házzal odébb állt, másik, rangosabb tanyába költözött. Elmúlik tehát majd idővel, rombadől a tanya, ami most Ásotthalomhoz tartozik 10- es kerület, 1620. szám alatt szerepei a nyilvántartásokban. Kimúlt a szomszédja is, csak falai meredeznek még, amíg le nem dőlnek egy erősebb viharnak.

Mindjárt a közelben, a másik tanya, él. Kotogáji Vincéék lakják. Fehérre meszelték a falakat. Töpörödöttek ezek az épületek is, mint a mesékben a szegényember hajlékai. Szalmatető csüng a fejükről.

Az asszony bíbelődik a földdel, a birtokkal. Szegénység száll róla.

— Menne innen mindenki, kinek sikeredik, kinek nem. Hatan élünk. Férjem, a fiammal Szegedre jár munkába, a vízműhöz, 2 ezer forintot hoznak havonta fejenkét. A nagylány is dolgozik. Két kisebb gyerek meg iskolás. A föld nem áldás itt, átok. öt hold a miénk, vetek bele kukoricát, rozsot, krumplit. Mit ad? Jobb arról nem beszélni.

Az Aranykalász Szakszövetkezet területe. Régen Hóvirág volt a gazdaközösség neve, de hamar elnyílott. Virágba se szökkent. Akinek ereje engedi, birkózik a heA szegénység múzeumai

mokkái, próbálná aisannyá változtatni. Nem megy. Hiába él meg a gyümölcsös, a szőlő, messze a város, a piac. Feléli a család. Az emberek öröklődő gondokkal, bajokkal éppen hogy élnek, éldegélnek. Ez Homokország szegényebb arca.

Kotogánéknál az asszony viseli a kalapot: gazdálkodik, ő a pénzügyminiszter, ellátja a családot, tavasztól őszig kerékpáron jár vásárolni a távoli Rúzsára, a még mesz- szebb Ásotthalomra. Húsz— huszonkét kilométert kariká- zik a boltig, meg vissza. Tavaly nagy területet vetett be rozzsal, volt az talán három hold is. A termésből kifizette a géprészt, a szántást, a vetőmagot eltette őszre, maradt három zsákkal. Mi az? A verejtéket sem teremte meg.

— Megvettük a portát Ásotthalmon. Készülődünk erősen, rakosgatj uk, gyűjtögetjük a „házat”. Apródon- ként, amire futja, azt megvesszük. Kínlódgatunk. Sok huzavonával jár itt az élet.

A föld, a lehetőség nem változik. Nem ez isten kalapja. Televízió nincs, villany se fényeskedik, csak az iskolánál rangoskodik antenna, a tájnak annyi, mintha az se lenne. Újság alig jár, hetenként egy alkalommal megfordul a postás, idegen szót, ismerős szót hallani. Rádió igencsak kevés.

Nem a sok munka koptatja el az embert. Hasonlítja, magához, mintázza a környé- zet. Legnagyobb esemény, ha kijön a faluból a pap. Minden hónap első vasárnapján megtelik a „Bakkápolna”. Ünneplőt húznak magukra és tetőtől talpig lemosakodnak. Ez ünnep. A fiataloknak üzen a város, mulatsággal, szórakozással és kenyérrel. Kacsintgatnak is, hátat fordítanak a homoknak.

— Elfáradunk egész nap. Amikor együtt a család, vacsorázunk és fekszünk. Korán elalszunk, korán ébredünk, mindig 4 órakor. Tavasztól könnyebb, jobb. A telek, jaj, azok nagyon kemények. Gyalogolni hóban, sárban, viharban, 20—25 kilométereket. Elfáradok, ha végiggondolom. Mit tehetnénk? A bőrünkből nem bújhatunk ki.

Tanyácskák. Ottömös,

Ásotthalom, Rúzsa határában. Homokország ez is. Homokország feneke. A homok eltemeti az embert, az igyekezetei. Egyik-másik tanya előtt tehénke legelészget, kipányvázva egy-egy anyakoca. Pirinyócska, szalmatetejű tanyák, mint a bennük fészkelő öröm.

És fák, fák. Akácok, fenyők, gyümölcsfák. Egy időben, ha fákat telepítettek, nem adóztatták meg a tulajdonosokat. Kiserdők lombosodnak mostanra. A fáknak akkor is könnyebb volt.

Nekik meg se kellett születniük.

Miczicék

önként vállalt szegénység. Buta és értelmetlen.

— Ki gondolta volna? Ha tudja az ember, hogy elesik, kapaszkodó után kutat. Ezt nem tudhattuk. Ki lát a jövőbe? Milyen lesz húsz év múlva az élet? Még azt is könnyebb kitalálni. Tévedtünk. Megbüntettük magunkat. Tönkretettük az életünket.

Miczicék Sándorfalván, a Kúti-dűlőben laknak. Nem fényes a tanyájuk. Az ember nem ilyet képzelt. A nagyközségben évenként ők fizették a legtöbb adót, majd tízezer forintot. Számoljuk csak: 1960-tól egy ház ára. Egyéniek. A föld volt az életük, az lett a vesztük is,

Rosszabb annál: élő, eleven koporsójuk.

— Megbántuk már nagyon. Elöregedik az ember, akkor kinek kell? A földdel csinálhat... amit akar. Beszélünk azokkal, akik bementek a közösbe, jobban megy a sorsuk. Gazdagabbak. Mi meggondoljuk, hogy orvoshoz menjünk, mert pénzbe van. Most is nagy bánatba vagyok, négy libám odalett, mi történik, ha eldöglik a jószág? Bele se tudok gondolni. Az öregasszony őszinte. Kegyetlenül és kendőzés nélkül. Olyan, mint az élete. Végigpillanthatok rajta. És már sajnálom.

— Nem hiszem, hogy felmentek a Holdra. Hiszen annak nincs földje. Hova tudnának leszállni? Amúgy elnézegetem a tévét — ritkán a lánynál — elnézegetném, ha volna, meg ha időm is volna. Pénzünk nem lesz nekünk arra soha. Másra adnám. Felruházkodnék. Televízióra? Megyek majd a vásárba, Szegedre és felöltöz- ködök, ott szoktam. Ott a legolcsóbb. Jó már az nekem, a tanyára megteszi. Ezt a pár cipőt is négy forintért vettem még az ősszel és látja, ki teleltem benne.

Elnyűtt lélek. Elszórta hatvanhat esztendejét, erejét elvetette a földbe, az aprócska tanyába, hiába. Nem terem gyümölcse.

Árulkodik itt minden. Minek a szó; A vályú megrokkant, nyomorékul fuldoklik víz után, öröm, ha a gazda két lova belőle szürcsöli a vizet. Rendetlenség, széjjel- ség. Elfáradtak már az ólak, a semmi kis épületek, botladoznak, sorvadoznak az időben. Meg a tavaszban. Hiába süt rájuk a nap, mintha másra sütne.

A jószágok piszkosak, friss alom nincs alattuk. Olyan minden, mint a gazda, Mi- czic András, eljárt felette az idő, napról napra kijjebb szorul a világból. Bekerítve az önmaga pusztuló világába. Észre se veszi, hogy napról napra töri magát, pusztítja, elherdálja maradék erejét.

A tanya kívül-belül sivár. Szegény. Mécses, földes konyha, szoba, ágyak, rendetlenség és széjjelség. Zsí- rosbödön, vetetlen ágy, elfér együtt minden, úgyse látják. Belül szegényebbek, legbe- lüL

— Hamar elfáradok — mondja Róza néni. Oda a szívem, májam, az asztma is kínoz. Diétázni kellene, de miből? Költhetek én arra egyáltalán? A bolt messze van, innen minden messze

van, sokszor azt hiszem, ez a világ vége. Mikorra érek oda? Együtt eszek a többiekkel. Jó zsírosán főzök, kiadósán, laktatósan, mert kell a munkához az erő. Nekik ilyen kell. Kétszer meg nem főzhetek, sokba kerülne, meg elvenné az időmet. Ide szorult a fiunk is Balástyáról a tízéves kislányával. Gondjukat Viselem, ahogy bírom. Őrködök a családon. Ellátom a jószágokat. Ennyi az életem. Ezt se sokáig viszem már, nem is nagyon bánom. Akkor végleg jobbra fordul majd a sorsom.

BANDI BÁCSI:

Világéletében napszámos volt. Akik ismerik, még a nagybirtok idejéből, foltos ruháját emlegetik. Mindig úgy járt. Megtartotta szokását.

Fiával metszik a szőlőt. Térdelnek a tőkék között, közel vanak a földhöz. Beleragadtak.

— Ki gondolta, hogy így lesz? Jobb nekik, könnyebb. Elismerem. Már belépnék a szövetkezetbe, a téeszbe, de nem kapnak rajtam. Megértem. Kifelé megyek a világból. A szomszédom jelentkezett az irodán: lehet, lehet, de fizessen ötezer forintot és csak két év múlva kapja a nyugdíját. Így mondták neki. Rajtam az idő fog ki leginkább. A vasat is megeszi az. Elkopok. A lábam lesz oda leghamarabb.

A faluban ritkán fordul meg. Három-négy hónap eltelik. Nem hívják sehová, nem várják sehol. A templom kilincsét ritkán nyito- gatja, esztendőben egyszer. Tizenkét éve az átszervezésnek, Miczic Andrással nem történt semmi. Az égvilágon semmi. Dolgozott, fizette az adót, este lefeküdt, hajnalban felkelt.

— Semmire se jutottam, van ami rajtam van, meg ünneplőm. Azoknak ilyen jó sose volt. Látom, én. Köny- nyebb, jobb is a közösben. Haladnak, autót vesznek, építkeznek. Magamra maradtam. Látott már ugye kiszáradt fát?

A föld, az is ragaszkodik, nemcsak az ember. Az ember áhította, megéhezte, összero- botoita a maga néhány holdját és beletemetkezett. A Miczic András földje most nem engedi el gazdáját. Az a tizenkét hold. Szétszóródva erre-arra: Homokpusztán,

Eperjesen, Algyő alatt, napi négy-öt órát zötykölődhet a kocsin, amíg odatalál, s visz- sza az eltakaró kis tanyába, a keskeny falak menedékébe.

Nincs annál szomorúbb, ha önként vállalt batyut cipel az ember. Viszi egész életét. Hiába a kedvezmény, a törvény se követel már tízezer forintot évenként, mint korábban, mert elöregedett a kar, napról napra nehezebb.

És mi jön még ezután?

A föld kifut, kiszalad lába alól, megy a többihez, előbb- utóbb a szövetkezeti táblák mellé. A földnek ez a sorsa. Megmásíthatatlan. Könnyebb a sorsa, mint a gazdáé.

Tudja az öreg. De tartja magát, s ebbe pusztul bele.

Amikor érdeklődtem felőle a faluban csak néztek rám erősen. Él még egyáltalán? Mondták a nevét, lerajzolták a dűlőt, Miczic Antal, Kútidűlő 9. S kiderült, hogy nem Antal, hanem András. A tragédia ott kezdődik, amikor a neveket elfelejtjük. Előbb a neveket, aztán az embert. Mint a múzeumokba került tárgyakat. Miczicék önmaguk múzeumában élnek.

Az öregember napszámos maradt egész életében.

Vágyak

Az öregember elüldögél egész napokat a fehérfalú kemencénél. Máskor mindjárt a ház előtt, ahonan a másik ház falát látja. Cselédházak. Hantházi major.

Ha nincs eső, száll a por, felkavarják a jószágok, meg- ülepszik a házak falán, beszáll az ablakokon, beleivódik az életekbe évtizedek óta. A régi krónikák sok mindent feljegyeztek, Hantházáról még az őrgróf idejéből, a hajdani világról, amikor télvíz idején kergették szét a lakókat innen a törvény emberei. Elpusztult Hantháza. Aztán újra éledt. Kiszolgálta az úri világot, az itt élőket cselédekké, rabszolgákká nevelte.

Megtalálható még a négyeskonyha, s az öröklődött szokások, törvények. Mégis más már az élet. A cseléd- házaknak két arca Van.

Az öregember vágyai kicsire nőttek. Jó napos idő legyen, lehet üldögélni a megszolgált nyugalomban, a csendben, az öregedő időben. Boldogság.

Fiatalasszonyok beszélnek a ház előtt. Ök már mások. Úgy kerültek ide Hajdúnánásról és Csengéiéről. Dombi Andrásék két esztendeje választották kenyéradónak a dóéi Virágzó Tsz-t, szolgálati lakást kaptak. A férfi dolgozik a közösben, kovács. Keresetéből élnek. A fiatal- asszony Hajdúnánáson dolgozott segédápolónőként a szülőotthonban. Megszületett a kislányuk, most egész napot vele tölti, mos, takarít, elszalad az idő. Rosszul intézte az életét, nem kapja az anyasági segélyt.

— Húsvétra otthon voltunk. Hosszú út, sokba került. Azóta se fog a hely itten. Gyakran álmodok az otthoniakkal és másnap nagyon kegyetlen, nagyon rossz napom van. A kenyér meg a lakás hozott ide bennünket.

V-f. i "

\ Aív

í: •••' - V ..................

■ ■■■■■■■

&;<■ 11 ■, ■■-- ---•• " ■ '

L 5- 1** . *

r *•

w • V' '/ .

gl#

S-i v AÍV <

S#1WS6 1

«jfeäggl! >- . . ■,

& >*£

% f ■.. . '- .V.V hő’ v ' '''-v t'ü'V

. i'j »{..•> . i fi.- IP? 'v' >?*

• JííV, * T-” .. ..

• ' *•

Palicz József: Alföldi tanya

Egyszer elmegyünk. A férjemnek jó a munkahelye. Itt van mindjárt a majorban, nem kell messzire mennie, de nem az igazi. Beosztjuk a pénzt, gyűjtünk, lassacskán szaporodik. Pénzbe van minden. Vásároltunk két- maiacocskát, drótkerítést húztunk ólnak. Mindent úgy vásároltunk a fizetésből. A múltkorában beteg volt a kislányom, vettem neki csirkét. Nem jutottam hozzá könnyen. Végigjártam a cselédházakat, nagynehezen megkönyörültek rajtam.

Nyolcvan forintot kértek. Többet, mint a piacon.

Kietlen a major. Sok az állat, sok a jószág, az istállók a házak mellett vannak, egész nap durkálnak a porban a süldők, csirkék, napközben hajtják a teheneket, por, egészségtelenség. Igaz, megvan erre is a válasz: „okos ló az, még tégöd is átalugrik”.

Dombi Andrásné: — Amikor ideköltöztünk, úgy nézett ki a lakás, mint az istálló. Rendbehoztuk, magam meszeltem ki, lefestettem. Így már jobb, elviselhetőbb. A napok egyformák, vasárnap, hétköznap, egyremegy. Nincs szórakozás, a kislánytól mozdulni se tudok. Bajos a bevásárlás, nehéz bébiételt szerezni. Se gyümölcs, semmi. Olyan bizonytalanságban élünk. Vágyaink lennének, csakhát nehéz összeszedni magunkat. Jószerével beszélni se beszélünk: adjon isten, jó napot és kész.

Dombi András kovács. A jómúltkorában leütötte a kezét. Olajos a munkája, fertőzést kapott. Bejárt a faluba, Sövényházára tetanusz oltásra. Négy injekciót kapott. Legutóbb is bement délután a 4 órás busszal es várt sorjára az orvosi rendelőben. Harmincán voltak előtte. Mire megszabadult már elment a busz. Várakozott. Amikor nagyon elunta, nekivágott gyolog. Fél egyre ért haza.

Olajos Illésék is fiatalok. A férfi a röszkei Aranykalász Tsz-ből került ide tavaly ősszel. A lakás, a kenyér csábította őket. A csen- gelei homokon nőttek fel feleségével együtt, ő gépész- technikusnak tanult Mezőtúron. Felesége meg Szegeden, a kendergyárban helyezkedett el. Megszületett a kisfiúk, a férj technikusi keresetéből és az asszony anyasági segélyéből élnek. Lakásukat otthonossá tették, bebútorozták, televíziót vásároltak. Ez már nem a régi cselédlakás. Arról a világról mitsem tudnak.

— Sokszor beteg a gyerek. Nem csodálom. Könnyebben felszedi a nyavalyát, egészségtelen minden. Az ólaknál olyan büdös van, hogy szinte elviselhetetlen. Annyi a légy, nem tudunk mit csinálni velük. A Chemotoxot nem merem szétfújni, mert félek kicsi a fiam. Nehéz a bevásárlás, van egy kis üzlet: kenyér, zsír, cukor, só, mosópor, a legszükségesebb megkerül. Gyümölcs, primőr, ami már kellene a gyereknek, nincsen. Fia jószágunk sincs. Meddig bírjuk? A lakáson múlik. Egészséges, normális házban szeretnénk élni. Emberhez méltó környezetben.

Akik hosszú ideje élnek itt, azoknál nagy portát, nagy jószágállományt találni. Évről évre ragasztottak kevés területet, kerítést húztak rá, ólat ügyeskedtek. Gazdálkodnak, gyűjtögetnek. Jobb napokon eljönnek a gyerekek, meglátogatják őket. aztán mennek vissza a városokba.

A major közepén állandóan zuborog az ártézi víz. A hatalmas vályú megtelik, rájárnak a jószágok, arra játszanak a gyerekek. Asz- szonyok merítik kannába a vizet. Néhány év múlva „felszámolják” a majort. Elmúlnak, megöregednek a cselédházak. Akiknek erejük van, kitörnek, szétröppennek a világba, falvakba, városokba, más környezetbe. A fiatalok már készülődnek. Szárnyai bontanak, s egyszer útrakelnek.

Vágyak, madárkák. Repülj jetekl