Szolnok Megyei Néplap, 1970. július (21. évfolyam, 152-178. szám)

1970-07-19 / 168. szám

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 1970 július 19. Képzőművészetről röviden Kép és varázslat Mire való a képzőművészeti alkotás A barlanglakó ősember egyszerűen felel­hetett a kérdésre: a kép, a szobor (első­sorban a barlangi rajzokra gondolok) a varázslatot szolgálja. Á megörökített állat a vadászzsakmánvt, az erős idomú asz- szonyszobor (ős-Vénusz) a termékenységet, a gyermekáldást biztosítja. A fegyver, a szerszám rovátkái, faragásai először az eszköz célszerűségét, másodszor az instru­mentum varázserejét és csak harmadsor­ban — talán évtízezrek múltával — az ember szépérzékét, díszítő hajlandóságát szolgálták. Ez az alapképlet voltaképpen megmarad az ókori kultúrák világában is. A szobor most már nem a varázslat, ha­nem a vallás eszköze. A szobor, a nagy Atya, vagy az isteni Földanya. a pusztító háború, a napmelegként éltető műveltség istenkultuszát hozza emberközelbe. így születnek Zeusz, Démétér, Arész, Apollón csodálatos márványalakzatai. De a kulti­kus vallásos, vagy ha úgy tetszik: varázs­latos rendeltetés mellett mind nagyobb és nagyobb hangsúlyt kap az ember minden­napi élete, a praktikus, s ezzel együtt já­tékos hajlandóságunk: a tárgyakat szebbé, díszesebbé, vonzóbbá akarjuk tenni. Már nemcsak az isteneknek épülnek paloták, hanem az embernek is. Már nemcsak az áldozó eszközöket, és áldozati edényeket díszítik, hanem a mindennapi élet tár­gyait is. Az istenek kultusza lassan talál­kozik az ember kultuszával: megörökítik a híres birkózókat öklözőket, költőket, ál­lamférfiakat, hogy aztán a végén, valami különös körpályán mozogva, a fejlődés visszatérjen önmagába: a művészek ember isteneket örökítenek meg. Császárokat, akik lassan kiszorítják az ég fejedelmeit templomaikból. E fejlődésvonal — ideig- óráig megszakítva a népvándorlás vihará­tól — tovább folytatódik a középkorban is. Első helyen a vallásos rendeltetésű művészet, második helyen a praktikum: te­hát épület, mert tető kell a fejünk fölé, tehát várfal, mert védekeznünk kell a rablók ellen és persze fegyver és szer­szám, bútor és textília; a középkor mes­terembereit a játék is vezérli, a díszítő hajlam, a szépség óhajtása, a különös har­mónia, mely egységbe foglalja az alkotás célját, az anyagot, amiből a tárgy készül és a vonal, a hajlat szépségét. Már az ókor felmutat megszállott gyűjtőket, de az igazi gyűjtőszenvedély a reneszánsz em­ber passziója. A műalkotás vallási-vará- zsos jelentősége egyre csökken, annál in­kább nő az új mondanivaló, az e világból való gyönyörűség, az emberi test, a ter­mészet varázslatának kifejezése. A kép, a szobor átalakul műkinccsé, jelezve, hogy értéke arannyal, gyémánttal felér. A XVI -Í-XVII. századi németalföldi vigárzás megteremti ä polgárotthont és létrehozza azokat a kisebb méretű táblaképeket, amelyek már nem a dúsgazdag toscanai herceg, pármai fejedelem, vagy római egyházfő márványpalotáit díszítik, hanem egy szerényebb otthont. Ilyen értelemben változik a tematika is: az istenek, isten­emberek, megdicsőült szentek és kápráza­tos királyi portrék mellett feltűnik a pol­gár, a paraszt, s vele együtt az állat és a tájkép is. Itt már szó sincs varázsról. Vagy ha igen, ez más fajta bűvölet. Kedvessé, meghitté, otthonossá teszi a családi fész­ket. A szépség, a hai'mónia, a fölcsillanó humor, vagy az elmélyülő gondolat élmé­nyével ajándékozza meg a ház lakóit. E klasszikus korszakok óta több mint 300 esztendő múlt el. S azóta a képzőművé­szeti alkotás funkciója jelentősen megnőtt, szerteágazott. A képzőművészeti alkotás kivonult az utcára, s lett belőle plakát, köztéri szobor, külső épületdísz, sőt — egyesek szerint ez a műfaj is idetartozik — lett belőle fényreklám, villódzó neon­fény és mozgó, kápráztató, színváltó fény- fofrás., A: képzőművéskef célkitűzései meg­szaporodtak: faliképeken, (freskókon), nemcsak a történelem nagy eseményeit, a vallás legendáit örökítjük meg, hanem a közelmúlt és jelen nagy embereit, sors­döntő fordulatait is; az antik gobelinek mellett megjelennek a modern kárpitok: mai életünk csodáit és művészeti szemlé­letét vetítve a falra; a képzőművészeti al­kotás megmozdul és lesz belőle rajz- és trükkfilm, színes mesefilm — gyermekek és felnőttek örömére. A képzőművészeti alkotás széppé varázsolja a tankönyvet, színesíti az újságot, folyiratot, segít a re­gényolvasónak (a szöveg mellett ábrákkal is serkentve képzeletét) képzőművész mun­kálkodik az ipar, a kereskedelem, a me­zőgazdasági propaganda — mondjuk csak ki magyarán — reklámeszközein. Még mindig a képzőművészeti alkotás őrzi a leghívebben szeretteink, nagyjaink arcmá­sát, s végül — bár itt kellett volna elkez­denem — otthonaink legszebb dísze a kép, a szobor, a finom kerámia, természetesen testvéri egyetértésben a művészi textíliá­val, a jó bútorral — és a könyvtárral. A képzőművészet tehát (jaj, el is feledkezem a színházról, a színpadképről és a filmek pompás képzőművészeti megoldásairól) ezer felől befolyásol bennünket. Azt mond­ják: szemünket, látásunkat nemesíti. Hi­szen megtanulunk látni a nagy művészek szemüvegén keresztül. De a vizuális él­mény értékelő képességünket, gondolatain­kat, figyelmünket, gyors áttekintésünket is fokozza. Magyarán: néző emberből látó embert csinál, aki nem csak tudomásul ve­szi a világot, de el is rendezi magában. » GÁL GYÖRGY SÁNDOR Orbán Ottó: SUGÁR Csontok közt suhogás. Csak a szél, a testtelen angyal. Üresség. Valami mégis. Üveg-csöndből valami zaj. Ének vagy nyüzsgés Valami mintha föltámadna és odaülne az asztalhoz, kavargatná a kávét. Valaki más a mi ruhánkban, a mi fintorainkkal és mozdulatainkkal, jellegzetes hanghordozásunkkal és föltett szándékunkkal, hogy a semmiből halásszunk madarat és füttyöt, ideül, szembe velünk,' és üres szeméből a nap kiragybg. Valami hirtelen sugár átdöfi lényegünket: nyilak vagyunk a nyár sebében, sebek a levegő testén, huzat a fény csontjai között, esésben emelkedés Szobrok egy olyan múzeumban, ahová nem jön látogató. Csnnády Jánosi In aeternum József Attila Akinek a munka fölette idegeit — s mégis feledte rossz emlékeit — . míg fényes évek úsztak el fölötte; kiáll a partra, mint a kő, kristályaiban őrzi ő hevét. Rászállhatnak a madarak, fényes kvarcába kamaszok rúghatnak, s botló öregek, kik játszva rombolnak, épí­tenek; napsugarak, záporszemek. — Mert kő az már, s még: nem homok! FESZTIVÁLNYÁR VELENCÉBEN A leghíresebb nemzetközi képzőművészeti kiállítás két­ségtelen a Velencei Biennale, hogy okkal, joggal-e azon ma már lehetne vitatkozni, múltja, nagy hagyománya minden esetre a közvéle­ményben továbbra is bele- súlykolja ezt a vélekedést. Ma már úgy hiszem azon­ban, jócskán vesztett hajdani rangjából és nem nevezhet­jük mértékadó, képzőművé­szeti stílust, vagy akár diva­tot megszabó eseménynek. Az idén június 24-én nyi­tották meg a XXXV. Velen­cei Nemzetközi Művészeti Biennalét és ha két évenkénti időközökkel számolunk (a biennale elnevezés ugyanis ezt jelenti) ez már önmagában hetven éves múltat jelent. Ez pedig mindenképpen tiszte­letre méltó. A régi tradiciók- hoz ebben az évben azonban új fesztivál hagyományok társultak. Egy-két év óta ugyanis már-már tradíció, hogy semmiféle fesztivál nem létezhet botrány, vagy bonyo­dalom nélkül. Ez a bonyoda­lom kezdődhet már a meg­nyitó előtt, vagy éppen me­net közben adódnak a lebo­nyolításban zavarok. Nos, az idei velencei biennale sem volt mentes ilyen jellegű ese­ményektől. Az történt ugyan­is, hogy a rendezők az idén újítani akarván, úgy hirdet­ték meg az eseményt, hogy nem osztanak majd díjakat, nem működik nemzetközi zsűri és nem lesznek a fesz­tivál időtartama alatt úgy­nevezett nemzeti napok sem. A rendező szervek újításával sokan nem értettek egyet. Ennek következtében szám­talan kiállító művész közvet­lenül a megnyitó előtt le­mondta a részvételt. Akadt olyan nemzeti pavilon is, mint például a csehszlováko­ké, amelyik ki sem nyitott. Másszóval' nemcsak a művé­szek, •hanem országok is hiá­nyoztak az idei képzőművé­szeti’ kiállításról. A rendezésnek azzal az újításával, hogy ezúttal nem hirdetett versenyt és nem oszt díjakat, mindenképpen egyet lehet érteni, hiszen mi­lyen alapon hasonlítanák össze vajon, mondjuk Sergio Lombardo Szirénázó golyóit Somogyi József szobraival. Annak azonban, hogy foghí­jas az idei velencei biennale nemcsak a rendezés az oka. Az Egyesült Államok kiállí­tásáról ugyanis a művészek több mint fele, szám szerint huszonnégyen, politikai okokból, nevezetten az Egye­sült Államok hivatalos politi­kája elleni tiltakozásul ma­radtak távol a kiállításról. A tiltakozó művészek között van, a magyar származású Peterdi Gábor is. A legjelen­tősebb amerikai művészek maradtak távol a velencei kiállításról. Az állomásról, amely mel­lett Velencében megszálltam, motoros kishajóval lehet megközelíteni a Canale Gran- dén a biennale színhelyét, a Giardini di Castellót. Kétféle járat van, a gyorsjárat alig néhány helyen áll meg, míg a rendes vonalon 16 helyen köt ki a kis hajó a biennale színhelyéig. Nos, az első al­kalommal a gyorsjáratra vál­tottam meg a jegyemet, a kö­vetkező napokon azonban már a sokkal olcsóbb és las­súbb közlekedést választot­tam. Nemcsak egyszerűen spórolni szerettem volna ez­zel, hanem rájöttem nem kell sietnem, hiszen nem kések le semmiről. Az idei kiállítás ugyanis nem tartogat semmi olyan szenzációs látványt a nézőnek, amiért nagyon tör­nie kellene magát. Milyen is volt a kép, az idei velencei biennalen? Semmi esetre sem megrázó, vagy megdöbbentő, de min­denképpen kellemes időtöl­tés, amolyan langyos szórako­zás. Hiányzik a kiállításról a korszakmegváltó képzőművé­szeti ötlet, elmaradt a figu­rális művészetnek az a nagy áttörése, amelyet éppen né­hány évvel ezelőtt egy hazai kollega jósolt meg, de nincs is olyan nagyon megbotrán­koztató ötlet sem. Érdekes látnivaló azonban bőven akad. A kiállított mű­veket talán két alapvető cso­portba lehet sorolni. Az egyik csoportba tartoznak azok az alkotások, és feltételenül ezek vannak aránytalan kisebbség­ben, amelyeket még be lehet sorolni a hagyományos érte­lemben vett képzőművészet­be. A kiállított művek nagy többsége azonban már feltét­lenül azt követeli, hogy vagy átértékeljük azt, amit kép­zőművészeten értünk, vagy a látottak egy részét egysze­rűen nem vesszük komolyan. Böngésszünk először ez utóbbiak között. Szívem sze­rint ezt a csoportot is több alcsoportba osztanám. Az egyikbe tartoznak számomra a legszimpatikusabb művek, azok, amelyek valamilyen formában aktív részvételt kö­vetelnek maguk számára éle­tünkben, az ember tárgyi környezetét kellemesen ala­kítva, díszítve. Ez a törekvés, roppant tiszteletreméltó mes­terségben! lelkiismeretesség­gel, a különböző anyagok, hagyományos és műanya­gok szakszerű megmun­kálásával párosul. Nem nevezhetjük ezt hagyományo­san vett képzőművészetnek, hiszen közelebb van az ipari formatervezéshez, mint a szobrászathoz, vagy a festé­szethez, de minden esetre megnyugtató az a tény, hogy ezek az alkotások a szem számára kellemes látványt jelentenek, olyan művek, amelyekkel az emberi együtt­élés tartósan elképzelhető. A másik csoportban saját egyéni megfogalmazásom szerint nem a szemnek, ha­nem a rekeszizmoknak szóló furcsa ötletek tartoznak. Ezekre az ötletekre a legjobb reagálási mód, ha mosoly- gunk rajtuk. Hiszen mi mást lehetne tenni az argentin Fernando Benedit plekszit akváriumain, terráriumain és zümmögő méhkasa láttán, vagy inkább mulatságos mint­sem bosszantó az előbb em­lített fiatal szobrász Lombar­do hét szirénázó műanyaggo­lyója. Nem nevezném másnak ha- bókos ötletnél a kanadai pa­vilon kiállítását sem, ahoi Michael Snow alkotásaiban „gyönyörködhet’^ a látogató. Snow mester nemcsak „kép­ző”- hanem zeneművész is egyben, hiszen az egész pavi­lont betölti valamiféle mo­noton dobolás zaja, amelyről kiderül, hogy „ujj-muzsika”, s a művész egy mikrofonon ujjaival dobolva idézte elő. Mint említettem aránytalan kisebbségben vannak azok a művek, amelyeket hagyomá­nyos értelemben képzőművé­szeti alkotásnak nevezhetünk. Sajnos, ezek többsége sem hordoz ma már nagyobb szel­lemi izgalmat. A szovjet pa­vilon Dejnek kiállítása bizo­nyára sokkal nagyobb érdek­lődést kelthetett 40 évvel ez­előtt, amikor a művész egyik kompozíciója, a Leningrad győzelme című éppen itt, Ve­lencében nagydíjat nyert, mint ma. S ugyanezt mond­hatjuk el néhány apróbb mó­dosítással a magyar kiállítás­ról is. A magyar nemzeti pa­vilonban két művészünk Hincz Gyula és Somogyi Jó­zsef alkotásait mutatják be. Rangos, színvonalas anyag, de valahogy nem erre a ki­állításra való. Tudomásul kell venni ugyanis, hogy az évek során alapvetően meg­változott a velencei biennale egész jellege, és ezen a kiál­lításon ma már nem egy-két művész munkásságát kell mindenáron reprezentálni, hanem elsősorban figyelem­felkeltő ötletekre van szük­ség, s az csak külön erény, ha ezek az ötletek egyben művészi színvonalúak is. A magyar kiállításon kívül szerepeltek, illetve szerepel­tek volna még magyar mű­vészek a velencei biennalén. De ahogy fentebb már emlí­tettem, az Amerikában dolgo­zó Peterdi Gábor politikai okokból lemondta részvéte­lét, s az olasz házigazdák a megnyitó hetében még nem készültek el azzal a központi — s talán legérdekesebbnek ígérkező kiállítással, amelyen Moholy-Nagy László és Vic­tor Vasarely műveit is lát­hattuk volna. Rideg Gábor Somogyi József: Anya gyermekkel (részlet) Pogányné Sebők Margit: Balatoni belső tó

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom