Szolnok Megyei Néplap, 1970. január (21. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-18 / 15. szám

6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1970. január 18. Háború és béke Áz iskolai könyvtárak és az Olvasó Népért mozgalom Nehezen lehetne vitatkozni azokkal, akik az Olvasó Népért mozgalomról szólva gondolataikban eljutnak an­nak megfogalmazásáig, hogy az olvasásra nevelést mégis­csak az iskolában kellene el­kezdeni. Mégpedig nem va­lami külön, erre a célra be­állított tantárgy óráin, nem is lecke formájában házi fel­adatul adva, hanem min­den egyes tantárgy keretében és az élménynyújtás olyan erejével, amely egy egész éle­ten át hat. Mindaz, amit az iskolából kikerülőnek könyv­kiadás, irodalompropaganda, kritika, könyvtár csak nyújt­hat, tulajdonképpen mind erre az életre szóló élmény­re és a nyomába járó szelle­mi szükségletre épül, azt fejleszti és szolgálja. Ponto­sabban: így kellene lennie. S valljuk meg: nem minde­nütt és nem egészen így van, Számtalan felmérés és könyv­tári adat bizonyítja, hogy sokszor nincs mit fejleszteni és szolgálni. Az olvasás szeretete ne csupán napi lecke legyen Kézenfekvő tehát a kérdés — ma már tucatjával lehetne idézni a megnyilatkozásokat: ■— mit kell hát tenni, hogy az iskola megfeleljen annak a feladatának, mely ebben a nagy ügyben rá hárul? A legfontosabb annak a pedagógiai közvéleménynek a kialakítása, mely azt vallja, hogy az iskolareform egyik leglényegesebb célja, a tanu­lók önállóságra nevelése el­képzelhetetlen anélkül, hogy növendékeinket rá ne nevel­nénk az olvasásra, a könyvek forgatására, használatára, hogy ki ne fejlesztenénk ben­nük az önálló művelődés igé­nyét, az önálló ismeretszer­zés készségét. A pedagógiai szakemberek feladata, hogy tantárgyanként kidolgozzák ennek a nevelési tevékeny­ségnek legjobb, legkorszerűbb módszereit. Arról van szó, hogy tanulóink ne tankönyvi szöveget tanuljanak, a na­gyobbak ne érettségire, vagy egyetemi vizsgára készülje­nek, hanem az általános is­kola legalsó osztályaitól kezdve hozzászokjanak ah­hoz, hogy nem a bizonyít­vány, az érdemjegy a fontos, hanem a tudás. Illetve, hogy oktatási intézményeinkben — minden fokon és szinten — olyan szellem uralkodjék, amely nem a tankönyvi szö­veg visszaadásának minősé­gét, hanem a szerzett — bár­honnan szerzett! — ismerete­ket értékelje, az önálló gon­dolkodást jutalmazza. íéy olyan ifjúság kerül majd ki az iskolákból, mely akkor is tud tájékozódni a világban, ha nem áll mellette a tanar, aki a napi leckét föladja és számon kéri.- Szegényes iskolai könyvtárak De ahogy az Olvasó Népért mozgalom általános kérdéseit feszegetne mindig kiderül, hogy a könyvtárak jelentik a mozgalom legfontosabb bázi­sát, az előbb említett korsze­rű oktató-nevelő munka sem képzelhető el kulturáltan használható, hatékony isko­lai könyvtárak nélkül. Olva­sásra nevelés az iskolában. Ez jogos igény. Az iskolai könyvtárak mai állapota — elszomorító. Ha e kettőt szembesítjük, nyilvánvalóan lesz ellentmondás az igény és a rendelkezésre álló eszköz között. Meghamisítanánk a valósá­got, ha figyelmen kívül hagy­nánk sok olyan, egyelőre csak itt-ott felbukkanó tényt, melyek arról győzhetnek meg bennünket, hogyha lassan is, de megmozdult valami. Hogy legalább a középiskolák egy- hatodában önálló könyvtáros végzi a könyvtári munkát: hogy majd négy tucat általá­nos és középiskolát tudnánk felsorolni, ahol korszerű könyvtár segíti az iskola munkáját: hogy mind több tanács tekintélyes összegeket bocsát időnként az iskolák rendelkezésére könyvtárfej­lesztésre. Ezek mind kedvező jelek. Sajnos, azonban csak e je­lek. Sokkal többre van szük­ség ahhoz, hogy joggal lehes­sen számon kérni az iskolá­tól, mit tettek az olvasó népért. Könyvek légiója kellene A korszerű iskolának az ön­álló ismeretszerzés műhelye, a könyvtár lesz a központja; Nem szabad hát megenged­nünk, hogy több évtizedre szóló iskolaépületben legjobb esetben szűk raktározásra elegendő helyiséget szánjanak könyvtárnak, vagy egyáltalá­ban megfeledkezzenek róla. Abba sem lehet belenyugod­nunk, hogy a már meglévő épületekben — a közismerten szűkös elhelyezési viszonyok­ra hivatkozva — a könyvek lezárt szekrényekben a fo­lyosón álljanak, s a „könyv­tárról” csak idézőjelben le­hessen szót ejteni. A szelle­mi munka olyan műhelyét kell megteremtenünk, ahol a könyvek légiója várja a kí­váncsiságát, érdeklődését ki­elégíteni akaró fiatalságot, ahol akár órák hosszat ta­nulmányozhatja azt, amiről az órán, a tankönyvben csak a sűrített lényeget kapta, kaphatta. Önállóság és anyagi lehetőség Hiába azonban a legjobb tanári szándék, ha nincs elég könyv vagy nem az van, amit az oktatásban jól fel lehetne használni. Ismerve a könyv­kiadás mai gyakorlatát, az sem elegendő, ha a fenntartó tanácsok évente egyszer vagy kétszer valamit könyvtárfej­lesztésre is fordítanak. Az kell, hogy az iskolák folya­matosan megkapják a szüksé­ges összegeket, és a rendel­kezésre álló tájékoztató jegy­zék alapján — mert vannak ilyenek! — maguk gyarapít­sák az állományt. Az iskolá­nak ez a, minden tantárgy tanítását egyformán szolgáló „szertára” nem eshet áldoza­tul az új gazdasági irányítá­si rendszer helytelen értelme­zésének. Megbecsülést (erkölcsit és anyagit egyaránt) kell szerez­nünk azoknak a pedagógu­soknak, akik lelkesedéssel végzik munkájukat, amiért hivatalosan annyit sem kap­hatnak, mint — mondjuk — a takarékbélyegek eladásáért Általánosan elfogadottá kell tenni azt az álláspontot, hogy az olvasásra, a könyvek hasz­nálatára nevelés az egész tantestület kollektív nevelési feladata, melyet a pedagógusok helyett sem az iskola könyvtárosa, még kevésbé a közművelődé­si könyvtárosok nem végez­hetnek el, legföljebb segí­tik azt. Az Olvasó Népért mozga­lom a maga erkölcsi súlyával sokat tehet az iskolai könyv­tárak fejlődéséért. Bizonyo­sak lehetünk benne, hogy a legjobban és leggyorsabban megtérülő „befektetés”, hi­szen a mozgalom szószólói is állandóan azt hangoztatják, az iskola tehet legtöbbet az olvasó népért. K. S. P. Sebők Margit: V A Z L A T Ötven éves Csanádi Imre Ötven éve - 1920. január 10-én született a mai magyar líra­egyik jelentős művelője, Csanádi Imre. Sorsa a háború forgó* szelébe került huszonévesek kálváriás, harcos, férfit érlelő útja. Szorgalma és korán megmutatkozó szellemi fogékonysága ré­vén túllép faluja határán, Győrffy-kollégista, baloldali eszmék tüzesszívű szószólója, katona, hadifogoly - harminchárom esz­tendős, amikor első kötete az Esztendők terhével napvilágot lát. Akáevirágok — százszorszépek Fürtös akácvirágok fehéren vakítanak, fűben százszorszép-pöttyök fehéren vakítanak. Tenyérnyi pázsit izzik trópusi éjszakaként, tenyérnyi pázsit robbant tengernyi fényt. Mikor a teremtő Május csihol csodát: idétlen délibábok házak-paloták. Aranyos röstelkedésbe vész minden kiagyalt ábra. Erdők és mezők örvénye ránt friss mámorába. Akácvirágok-százszorszépek vakítanak. Ös-édenében hempereg ős-istenünk, a Nap. SttlillMIltlttlllliilflllillllMIlllIllllllllltllllillllllllllllllllllllllllllUlllllllllIilllllitllllllllllllllllilltllliltllliliillillllilllilKit] !l;illiai;il!li!kiilllllillllllllll!lllll!lllllll||lllill!ll!l!llliiui!jinilll)ili:ililllllt|||||||i|||||iitlil!lllllllllll|l||||||lll||||!ill!lll||ill||||||||||||j||il)if Agglegény őszi vasárnapja Száz éve került ki a nyomdá­ból a Háború és béke utolsó kötete. A munka első évében Tolsz­toj elkészítette műve előszavá­nak néhány változatát, de a végleges előszó csak a tizenötö­dik variáns lett. Ez képet ad­hat arról, hogyan is születik a halhatatlanság.,. Tolsztoj állandóan javít, kö­nyörtelenül rövidít, változtat. A Rosztov famíliát először Plo- hojnak, Tolsztojnak, Prosztoj- nak, Prosztovnak nevezi, csak a hosszú vándorlás után nyernek végleges formát a Rosztov név­ben. Munka közben az író felhasz­nálta családi emlékeit is, bár félreérthetetlenül ki j elentette, hogy hősei „kitaláltak, prototí­pusaik még számomra sem lé­teznek, sem a mondában, sem a valóságban”. Ennek ellenére egyes jellemvonásokra ráismer­hetünk. Bolkonszkij herceg az író nagyapjára, Volkonszkijra emlékeztet, Marja hercegnő az író édesanyjára, Szonya Tatjá­na Jergolszkajára, Tolsztoj nagynéniére és nevelőnőjére. Natasa Rosztova mintegy ötvö­zete a Bjorsz nővéreknek, akik közül az egyik Tolsztoj felesége lett, a másik pedig nagyszerű visszaemlékezést írt Jásznaja Poljanáról, ahol a Háború és béke megszületett. Tolsztoj, sa­ját szavai szerint öt évig dol­gozott könyvén, de ha az 1873- as kiadás átdolgozását is bele­számítjuk, 7-10 évig. Ezután az író már érintetlenül hagyta művét. „A költő évei legjavát elveszi az élettől és művének adja. Ettől lesz müve gyönyörű, élete pedig szerencsétlen” — írta Tolsztoj. Az író felesége, Szófia Andrejevna visszaemlé­kezése szerint „Lev Nyikoláje- vicsnek egyszerűen nem volt élete, talán csak a vadászat volt kivétel, amit szeretett, mert összekötötte a természettel, ma­gányos sétáival, gondolataival.” Tíz év múlva Lev Tolsztoj így nyilatkozott William Rals- towne angol irodalomtörténész­nek: „Őszintén mondom, nem tudom, olvassák-e majd müve­met száz év múlva, vagy elfe­lejtik őket száz nap alatt”. Bár Tolsztoj művének száz­napos életéről sem volt meg­győződve, az első száz év bebi­zonyította a Háború és béke halhatatlanságát. Tolsztoj éle­tében tizenkétszer adták ki Oroszországban és 76-szor kül­földön (13 országban). Halála után többtucat kiadásban je­lent meg a világ 40 országában, hazájában 200-szor adták ki, egyre növekvő példányszámok­ban. Az utolsó kiadások négy- százezer példányban készültek. Tolsztoj művészetét Lenin úgy jellemezte, mint lépést elő­re az egész emberiség művészi fejlődésének útján. Lenin hét cikket szentelt Tolsztojnak, s ez mutatja, milyen jelentőséget tulajdonít neki az orosz társa­dalmi életben. Lenin szerint a tolsztoji örökség az orosz for­radalom tükre, amelyben egész korszak tükröződik az 1861-es jobbágy felszabadítástól az el­ső, 1905-ös orosz forradalomig. Tolsztoj szállóigévé lett mon­dása, hogy a könyveknek is megvan a maguk sorsa. A Há­ború és békének rendkívüli sors jutott osztályrészül. Ez a könyv kétszer született, de sohasem halt meg. A második világháború éveiben, amikor a Szovjetunió a hitleri hordákkal vívta élet-halál harcát, újra Tolsztoj halhatatlan művére irányult az emberiség figyelme. 1943 februárjában Churchill fe­lesége írta: „Íme egy könyv azoknak, akik meg akarják ér­teni Oroszország határtalansá­gát és titokzatosságáé’. Ez a „titokzatosság” — a szovjet nép lelkiereje, ez a „határtalanság” — végtelen irtózás attól, amit a háború jelent, attól ami, Tol­sztoj szavaival élve, „ellenkezik az emberi ésszel és az egész emberi természettel". Vlagyimir Kornyilov ÍAPN) Elmúlt a nyár, reményte­lenül zuhog az eső, pedig ma Napfogyatkozás lesz, a tudósok szerint délelőtt 11 órakor kezdődik. Most ki­lenc óra, addigra még ki­derülhet. de nemi valószínű azért, hogy a távcső lencsé­je kiégeti a szememet. Nincs is távcsövem, és az eső sem fog alábbhagyni. Nem is szeptemberi eső ez, inkább didergő, október végi eső szakád az égből. A nyitott ablaknál állok ingben, glóriában. Lúdbőrö- zök, de lusta vagyok elmoz­dulni. Szép kertet varázsolt a nyár az ablakom alá, most az eső földig alázza a rózsaszirmokat. A rózsabok­rok mint részeg férjek elől menekülő asszonyok, hang­talanul sikongatnak, kapkod­ják fejüket, mindhiába. Szépfényű hajuk, szirmuk csomóstól a sárba hull. Kö­röttük a dús zöld fű bor- zongva hullámzik, mint a tenger. Eljövök az ablaktól. a fürdőszobában ázik egy la- vornyi nylon ingem. Tán már szaga is van, bár hét­közben kétszer is öntöttem a vízbe egy decinyi Unimót. No, nézzük, egész jót tett nekik az egyheti ázás. Tisz­ta langyos víz, újabb adag Unimó, 11-re kész vagyok a hat darab inggel. Jöhetnek a gatyák... Nem, először a nylon zoknik, ez a víz még jó lesz nekik. Nézem magam a tükör­ben, szőrös vagyok, délután jön Anna. Minden vasárnap délután feljön. Délelőtt a há­ziasszonyom a templomba megy, nyugodtan moshatok! Istenem hatszázért még mos­hatok is... Délután az öreglány fel­megy a Hárshegyre, ott ápolják egyetlen fiát a sár­gaházban. Agysérülés. Há­borús. Ez az öregasszony va­sárnap délutáni programja, már több, mint húsz éve. Egész héten haragszom rá* vasárnap minden bűnét meg­bocsátom. Mintha hozzám imádkozna, feloldozom, pe­dig nagyon rigolyás vén szi- pirtyó. Elrendelek magamnak öt perc cigarettaszünetet. A gatyák előtt kimegyek ismét a szobámba az ablakhoz. Reménytelenül konok az ég. Anna jön, délután háromkor itt lesz, addigra mindennel kész leszek. Csúnya esős va­sárnap, de Anna mindennel dacol, a hideg esővel is. An­na itt lesz. Értelmes, okos lány, imádom, néha ha dü­hös vagyok elzavarom, az­után rohanok utána, mint az örült és visszacsalom. „Szeretlek kedvesem, sze­retlek tégedet...’’ Szavalom néki Petőfit. Ö sír, sírva csó­kol és ölel. Utána kávét főz a konyhában a házinéni re- zsóján. Derekára törülközőt csavar, papucsom a lábán és behozza a kávét. Azonnal átöltözik, a törülközőt le­veti és belebújik a fürdő­köpenyembe. Ilyenkor olyan törékeny, olyan védtelen, úgy szeretem és szeretném magamtól is megvédeni. De csak dörmögök, nehogy ész­revegye érzékenységem. — Gyenge a fekete — ezt minden vasárnap elmondom, és ő minden vasárnap így válaszol. — Te olyan vami, mint a kutya. Örömödben is, arra is akit szeretsz, csak csaholni tudsz. Pontosan úgy, mint az ellenségeidre, akikre ha­ragszol. — Ne plagizálj! Ezt már én hallottam valahol — vá­laszolom, de tudom, hogy amikor először hallottam is, sziveniftött ez a megállapí­tás. Telitalálat, de miért pont Anna ismételgeti? Visszamegyek a fürdőszo­bába, hálóingek, atlétatri­kók, zsebkendők, alsónadrá­gok mind be a gépbe. Órám a tükörtartó szögön lóg: tíz perc be, tíz perc ki... A kád tele tiszta hi­degvízzel, öblítek. A házinéni minden va­sárnap este, ha megjön, a sok fehérnemű láttán arcot vág és elhúzott szájjal azt kérdi, miért vagyok én olyan smucig? Miért nem viszem a fehérneműimet a Patyolatba? — Csak! — válaszolom minden vasárnap ismét ugyanazt, mert szomorú va­gyok, mert Anna ilyenkor már elment, tehát nincs kedvem a beszédhez, mert hatszázért: csak! Egyszer azt válaszoltam, hogy ez az én munkaterápi­ám, A néni akkor sírt, éj­félig mesélte, hogy a fia, milyen, hogy látja a sze­mén, mindent megért, ha beszélnek hozzá, de vála­szolni képtelen. Akkor azon az éjszakán hajnalig vigasz­taltam. És ez bizony egy kis­sé fárasztó volt. Tizenkét órát harangozták a Mátyás templomban, illet­ve a zsebrádiómban, mikor megjött az öreglány. Már szombaton megfőzött magá­nak, most csak melegített, evett és már búcsúzott is. Én is feltettem a konzerv sóletot a gázra, feljavítot­tam kétszelet sültszalonná­val és hagymát pirítottam alája. Az ebéd rövid volt és ízet­len. A hagyma sem segített. Ismét az ablakba álltam, ci­garettáztam, lestem az ut­cát, vártam Annát. A fel­hők csöndben szakadoztak, valahonnét előbújt a Nap és feltámadt a szél. Jött jön, Anna. A sarkon befor­dult, orkánja mint angyal szárnyai repültek szanaszét. Szoknyáját minden lépésnél feltűrte a szél, combjai asz- szonyosak is, leányosak is. Megérkezik, liheg. Arca piros, ajka nyitva, fehér gyöngyfogai kedvesen csil­lognak és megszólal: — Irigy kutya vagy. Öreg morózus, rabiátus aggle­gény. Feudális főúr,’aki azt hiszi, hogy én az ő java, bir­toka, jószága jobbágya va­gyok. Ez már a biztos öre­gedés jele. Mindezt még kabátban mondta, nevetett, szellemes akart lenni, de er­re csak akkor döbbentem rá, amikor már a pofon el­csattant. Rámnézett, nem sírt, nem rohant el. Csöndben kigom­bolta a kabátját, levetette a szoknyáját, blúzát, min­denét. A törülközőt maga köré csavarta, és nem csó­kolt meg. Kiment a konyhá­ba. megfőzte a feketét, be­hozta, átöltözött, de nem a fürdőköpenyembe, hanem a saját ruhájába vissza. Fe­jem két kezébe fogta és a szeme most már könnyes volt. — Szóval itt az ősz, be­szökött a mi szívünkbe is? Kérdezte, s a kérdéstől a szívem majd megszakadt. — Elmegyek, kisöreg... Nem tudtam, képtelen vol­tam utána futni. Odaálltam az ablakhoz és csak néztem Anna eltűnő alakját, az is­méi zuhogó esőben.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom