Szolnok Megyei Néplap, 1969. március (20. évfolyam, 50-74. szám)
1969-03-21 / 67. szám
10 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1969. március JEL BOROSS ELEMÉR : Pár- beszéd a vízben Szaunázík & szél is. Végigfut a Balaton hűs hullámain, aztán elszáguld ide, megmártózik az istenáldotta források hévizében, így ingázik többször is, térül, fordul, majd fújtatva, de fáradhatatlanul körbe-körbe járja a meleg- torkú tavat Mint ez a nem is nagyon erős, sőt inkább sovány, aszténiás, nem öreg, de nem is fiatal férfi, aki mintha le akarná körözni a faleveleket kergető forgószelet — járja, járja hol egyenletes, hol felgyorsuló tempóban, széles karíwel tolva szét maga előtt a szurokszínű vizet, megszámlálhatatlan köreit. Elkapja a korlátot, előbb odahúzza, majd feltornázza magát mellém a lépcsőre. Hátranyúl, most látom, a partszélre tett két mankó az övé. És most látom, ahogy a sűrű víz megemeli, az egyik lába térd alatt csonkolt. Tekintete elkapja részvét-pillantásomat; — Én tudom, hogy maga újságíró. No, semmi rejtély. Tegnap, amikor a kabinosnó bekiáltott : magaérti megnéztem magamnak.Már készültem valami magyarázatra, de pillanatnyi feszült szünet után, megszólalt. És a hangját mélyről hozta fel, mint a mellre szívott dohányfüstöt: — Mondja kérem. Maga ugye kommunista? Ránéztem. Mit akarhat ez az ember? A legegyszerűbb, ha megkérdem: — Ha az vagyok... akkor mi van? — Akkor elmondok magának egy történetet. Ha akarja, megírja, ha akarja nem. De mindeneset!« tanulhat belőle Csonka lábát simogatva, kezdte: — Ügy mondom sorban, ahogy maguk szokták' írni. 1944 novemberében, a nap talán nem is fontos, vagy dehogyis nem, nagyonis fontos november tizenhetedikén, este nyolc óra felé megzörgette valaki Kovács asztalos- mester ablakát. Ne cifrázzuk, mondjuk ki mingyárt, az a valaki egy bujkáló kommunista volt. Persze, maga most azt kérdezi, hogy hívták ezt a fickót. Ha azt mondom magának, Kőrös Antal, mond az valamit? Semmit. Nem volt ő nagy szám. No, menjünk tovább. Megvonaglptt az arca, lábához kapott. Nem tudom, az emlék, vagy a reuma nyilallott-e bele. — Tudja maga mi az egy bujkáló kommunista? Hát persze, maga ne tudná. De így... ahogy ez történt.. Ez az ember, ez a Kőrös Antal, úgyszólván hason csúszott el a földszintes házig, amelyben Kovács asztalos műhelye, lakása volt Az ő háza. Régi kis családi ház a Ferencvárosban. Kőrös egy büntetőszázadtól szökött meg és ott bújt közel az asztalosmester házához, egy szenespincében. De akkor este rátörtek erre a házra a nyilasok, Kőrös Antal kimászott az ablakon, a nyilasok a zajra odalőttek egy sorozatot és a lábát eltalálták. De a házban zsidókat is kerestek. Kőrössel már nem törődtek, benyomultak az udvarra, Kőrös ezalatt egérutat nyert., elfutott a sötétben. Futott? Vánszorgott. Érti? Úgyszólván hasoncsúszva vánszorgo.tt _ Észrevétlenül nézem a víz alatt libegő lábcsonkot kezdem összefogni a fonalat — Várjunk, várjunk. Kőrös Antal és Kovács még segédkorukban sokáig laktak közös kvártélyban. Aztán egyik ment erre, a másik arra. Egyiknek így sikerült a másiknak úgy. Kőrös is megnősült, Kovács is... Kőrös gyárba került a mozgalomba. .. Kovács egy francstadtí j ólmenő műhelybe, családi házba. A többit már sejtheti. Szétvitte a két barátot a széL Elfulladt a hangja: — Tudja, nem könnyű erre emlékezni. Sokáig tipró- dott Kőrös, hogy bekéredzkedik a barátjához. De nem. Még akkor se akart amikor már az utolsó kenyérhajat fs elrágta. Hanem aztán... amikor kifüstölték a pincéből. .. amikor meglőtték a lábát... nem tehetett mást... odakúszott a régi barát házához .. felnyúlt.. és megzörgette az ablakot. — A türelmetlen zörgetés- re Kovács kinyitotta az ablakot. ., és nem nyitott ajtót. Nem. Hasztalan rimán- kodott Kőrös, a régi barátságra emlékeztetve...' vérző lábára hivatkozva... sőt... épp a vérző lába miatt mondott nemet... — Egy szomszéd akadt rá Kőrösre, hajnalban. Bevitte magához, orvost is kerített, de ekkor már üszkösödtek a sebek, segíteni nem lehetett, csak amputálással. Még így is nagy sző, hogy megrna- 1 radt az élete. Most már érti ? ; Dehogyis érti. Egészen .másképp van. Kovács azt hitte, Kőrös most majd benyújtja a számlát a csúfságért, amit vele tett ez a Kovács. A csonka lábáért. Fölnevetett. Furcsa, különös zengése volt ennek a nevetésnek: — Ugyan kérem. Kőrös Örült, hogy megtalálta a családját, az embereit. De Kovács nem így. Nem, így. Kovács félt a számlától, menekült, felkapott egy vonatra, azaz csak kapott volna, ha meg nem csúszik. A vonat kereke leszelte a lábát. Felágaskodott. Féllábon egyensúlyozva, amely szinte táncmozdulatnak hatott, folytatta: — És tudja melyiket? A jobb lábát. Véletlenül épp a jobb lábát És véletlenül pont ugyanazon a helyen... “ Mankóját felemelte mint egy zászlórudat: — Maga hisz a véletlenben? Én nem. De hát akkor mi ez? Én most újra mondom magának, amiért maga engem ki fog nevetni. Tudja mi ez? Ez az, hogy a kommunistákat szereti az isten. És ha mégis leírja ezt a témát, ne röstellje, írhatja nagy I-vel is az istent De nézd csak, már egy órája beszélgetünk és én még be se mutatkoztam... Kovács vagyok. Erich Mühsam: A Tanácsköztársaság Marseillaise-e (1919 március) Föl, föl, ti népek, miért haboztok? Fut már az éj a fény elől! Szabadságról — csak álmodoztok? mikor már napja tündököl? Kelet hív! Fűzzétek szorosra Harcos munkásegységtéket! Rabságtok vége közeleg! Vas-lelketek ne marja rozsda! Föl, népek! Harcra fel, testvéri frontokon! Jelszónk: Szabadság! Fegyverünk; a Tanácshatalom! A gazdag — javaiért retteg. Megveszi szavazatait, s védik szccséplő parlamentek a tőkés rend szent javait Hiú remény Irtani azt, mi a földből dúsan felszökik! Csönd, gazdagok! a nép fog itt Tanácsaival törvényt szabni. Föl, népek! harcra fék testvéri frontokon! Jelszónk: Szabadság! Fegyverünk a Tanácshatalom! jMunkások! Katonák! Parasztok! Teremtsétek Tanácsokat! Leomlanak, ha odacsaptok, , Évszázados börtőnfalak. Fegyverben áll már az orosz nép. £ bátor magyar követi már. Mondd, mire vársz még, proletár’ Föl, népek, meddig várjatok még? Föl, népek! harcra fel, testvéri frontokon! Jelszónk: Szabadság! Fegyverünk a Tanácshatalom! Sújtsatok le az elnyomókra. Zúzzátok szét hatalmúkat. Izzón fel harcunk: itt az óra! A szocializmusnak — utat? Betelt a klasszikus ígéret: Romokban áll a régi rend., A Tanácshatalom teremt szabad szövetséget a népnek. Föl, népek! harcra fel, testvéri frontokon! Jelszónk: Szabadság! Fegyverünk a Tanácshatalom! Vészi Endre" Egy öregember arcképéhez Íme egy tizenkilences öreg, mellékálak a felvidéki hadjárat tömegében, katonaszökevény és forradalmi katona, ima ő, amint a konyhában ül szórt fényben, midőn az úttörők nyomkeresői bekopognak hozzá, hogy zsinórírásba foglalják élete sufnmázatát, mivel évforduló közeleg: tme 6, éhségmenetek nyírfa.-fiatal ja, utcakövekből barikádot építő fiatal férfi, a jövő statikusa, ime, amint a szórt fény szétmossa arca térképéit a drótsövényeket, ime 6, a felvonuló és eltűnő, a proletárokat lakáshoz juttató, * gyárfoglaló a GyÜjtőfogház nevű egykori nagyszálló Ismert törzsvendége, paszulyt és paprikáskrumplit kanalazó pestújhelyi magyar, ime ő, aki lassan olyan lesz, mim az aszfalt vékony héja alatt az egykori sivó homok, ime ő, elődünk és kútforrásunk. akit óz Ötvenes évek éberei már csak úgy kezeltek, mint anakronizmust] s akit gyerkőcök oktattak forradalmi morálra és ime 6, akit nem tudott lebontom az uió, s úgy megy az utcán, házak két sora közi, anyaggá válva e nagyvárosi anyagban, emberi mozdulattá a füst küllői között> úgy megy itt köztünk, mint egy sétáló kémény, mint egy sarkig kitárt kapu, mint egy lépcsőház, amely emberi lakásokba vezet, mint egy vasból kovácsolt napraforgó. ubbasztott a falu szelén, az árokparton, — amikor András rátalált. — Ki vagy, cimbora?. — A katona. — .4 frontról? — Fogságból, pajtás. A világ végéről. — És most hazatérsz a faludba? — Haza, csak éppen fogytán az erőm. — És most sietős a dolgod. — Az lenne, ha bírnám. Tegnap óta már csak ez a kulacs tartja bennem a lelket Meghúzod? — Nem, k&szöntlek, cimbora. Inkább gyere. Nálunk megpihenhetsz, aztán folytathatod utad. András bevezette a faluba, egyenest az irodájába, aztán parancsot adott a káj- labajszú őrnek, hogy amit csak tud, teremtsen elő a cimborának, aki messzi útról jön és hosszú út áll még előtte. És elköszönt, mert hogy rá várnak még itt, meg ott, de majd visszajön. Az 6r kenyeret meg avas szalonnát talált sebtiben, s csak akkor szólt, amikor a ;katona mindent bekebelezett. — Most már könnyebb, katona? — Mintha kicseréltek volna. — Az jó. — Újra emberek, estim magam — s nyújtja a kulacsát. — Buktasd meg, pajtás. — Hát... szükséged lehet még rá — nyel nagyokat az őr. — Azért csak igyál. — Szolgálatban vagyok, — Ettől ugyan még lehetsz... — Jó. De csak egy korPRUKNER PÁL: tyot. Az ízéért Az egészségedre. — A tiedre, pajtás. Én már letettem a fegyvert, — Hát... letenném én is... soha nem voltam én katona.'.. Hamar elfárad a kezem a puskától... — Akkor tedd lé. — Es ki vészi fél helyettem? Talán te? — Nekem elég volt Öt hosszú év. — No, látod Akkor nem lehet — Nem? — Valakinek fogni keTL — És aki idehozott? Fiatalabb még nálam is. — András? Fiatalabb. De rá másként van most szükség. — Parancsnok talán? — Az egész falué. A direktórium elnöke... ■ —. Egy valamit szeretnek tudni, katona Mitől féltetek ti odakinn a legjobban? — Nem tudom én azt. — Mi volt a legrosszabb, ami érhetett? — Talán a fájdalom — A fájdalom? — Meg a fájdalomtól való félelem, — Biztos, hogy így volt? — Ha te is ott lettél vol na, pajtás.., — Persze... meglőttek? — Kétszer Tudod te. nt, az feküdni a golyók, záporában, tehetetlenen.? — Féltél? — Legfeljebb a. szenvedéstől, — Mástól nem7 — A szomjúságtól.meg a fáradtságtól... — És a haláltól? — A haláltól, pajtás? —- Ugyan... — Azt mesélik, ti megvetettétek a halált. — Túl sokáig feküdt mellettünk a lövészárokban. — Még tisztelettel is adóztunk, volna neki? — Vehet, hogy igazad van, katona. Nekem még nem volt benne részem. Gyerek voltam, amikor ledobott egy ló az , uróságnál, Azóta sánta vagyok. Ézért nem kellettem. Anna lép be, az irodistalány. ~ Már jobb? — kérdi a katonát, — Sokkál jobb. — A színe is más lett — áll föl az őr. — Hát akkor... nekem most mennem kell. Járok egyet. Ég áldjon katona. — Ég veled. — És gondolkozz azon, amiről beszéltünk — sántíkdl az őr, — Gondolkozom, pajtás... — Fájnak a lábai jegyzi meg Annái amikor magukra maradnak — Fájnak, — Megy tovább, katona? — Mennie kellene... — Azért pihenhet még . — Te mi vagy itt? — Mindenes, meg irodista. — Azelőtt mi voltál? — Házicseléd. — És most irodista, — Valakinek lennie kell. Az elnök nem csinálhat mindent. — Az elnök mit csinál? — Amit kell. Délelőtt például törvényt tartott. De nem volt nyvgovása az éjszaka sem. Most meg a vasútra ment. Éhezik a falu.~ — Engem meg jól tartott... Kivágódik az ajtó, négyven körüli, csapzott asszony bukik be az irodába, — Hol az elnök? — Mondtam, hogy nem lehet... — biceg utána a kaj- labajszú őr. Hagyjon. Magával nincs tárgyalásom. — Az elnökkel meg nem lehet — erő&ködik az őr: — Leheti nem lehet, nem érdekel... — kardoskodik az asszony és harciason az irodistalány elé áll. — Hbl az elnök? — jöjjön már — az őr megfogja a karját •—i hajtson a jó szóra, mert ha nem... — Akkor mi van? Talán te adsz kenyeret a Hét éhes gyerekemnek? Vagy lisztet adsz? Mondjad, öreg! — Hagyja békén — átf, Anna az asszony elé — es menjen isten hírével. Nincs itt az elnök, de ha itt lenné, akkor sem adhatna kenyeret. Magának sincs. — Ha nincs itt, majd előkerül Megvárom... — Ss attól jóllaknak a gyerekeid? — szól közbe « katona. — Maga kicsoda? — Katona. — A férjem is az volt, amíg oda nem veszett az istenadta. Ha élné. nem jönnék koldulni ide. Ő majd teremtene mindent a családjának. — Sokan mondták ezt odakinn. Aztán még arra sem futotta az életűkből, hogy haza jöjjenek — ö akkor is teremtene — ellenkedik az asszony és nem veszi észre a belépő elnököt. A többiek sem. — Talán eltemették — tűnődik a katona. — Odakinn -rra siv.CS minőit] idő... — Éhesek a anerekeim. Sírnak, hogy adjak enni. standja meg ma.aa aki odakinn járt. mit adjak nekik? Ereket a fonnyadt mellé Volt egyszer egy kato
