Szolnok Megyei Néplap, 1965. május (16. évfolyam, 102-126. szám)

1965-05-01 / 102. szám

1S65. május 1.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

.LÁTOM A FÉNYT..."- GÁRDOS MARISKA 80 ÉVES —

Vézna kis proletárlányka kiáll a fáradt hajógyári munkások elé. A májusi szél összeborzolja sűrű, vé- konyszálú haját. Keskeny arcát betölti az indulat, Ajkáról száll a költemény: „Akasszátok fel a királyokat!...’*

Gárdos Mariskának hívják és nyolc éves. Szeméből lövell a gyűlölet a „királyok” ellen. Korán megtanulta a törvényt: kétféle ember van, szegény és gazdag. Szerette a szegényeket, és engesztelhetetlenül gyűlölte a gazdagokat.

Itt ülök most vele szentben. Elnézem apró termetét, sorstól barázdált, ke- ményvonású arcát, szigorú ívelésű ajkát Ö nem lát engem. Tizenöt évvel ezelőtt elvesztette a szemevi- lágát.

— Tizenöt éve nem látom a betűt, de látom a fényt,

jaiban, éreztem a lelkűk minden rezdülését.

De következtek a nehéz, harcos esztendők, s felsőbb iskoláról még álmodnia sem lehetett. Ö mégis tanítónő

lett, aki a leikéből, eszéből szakította ki az igazságot, hogy az egyszerű embereknek fényt adjon az életébe; Híresek voltak a Gárdos szemináriumok. Sok ezer tanítványának lelkében ébresztette fel a marxizmus eszméinek igazságát. Tanítványai még ma is hálásak ezért!

Lépésről lépésre ismerte meg a munkásosztály vágyait, érdekeit. Először a közösség hatalmas erejét fogta fel. Azt, hogy egy fáradt proletár karját könynyű letörni, de álljanak csak össze ezrivel, százez- rivel, hatalmas forradalmi munkáshadsereggé, s akkor nincs senki, aki győzedelmeskedhet felettük.

Hirdette az eszmét. Ügy tudta mindig átadni érzelmeit, a nép igazságát hallgatóinak, hogy azok vele együtt lelkesedtek, hittek!

Vörös párttagsági könyvét őrzi. Benyúl az íróasztal fiókjába és enyhe mosollyal, ami mögött talán inkább pironkodás, mint büszkeség rejtőzik, megengedi, hogy megnézzem. Tagságának kezedete — olvasom —, 1900! A 15 éves leány hatvanöt évvel ezelőtt, már tudta, hol a helye, Ismerte célját. És az évek múlásával az ösztönös sejtésből tudatos felismerés lesz, a harcok kérlelhetetlen forradalmárasszonnyá ed zik Gárdos Mariskát. Alig öt év múlva megírja első könyvét. Húsz éves ekkor és szerkesztője a Nőmunkás című lapnak, amelynek fejlécén — nem félve a bíróság szigorától — bátran írta: Szocialista politikai lap.

1919-ben, 34 éves korában a Vörös Újság egyetlen női munkatársa. A munkás- egyetem előadótanára. Az ötszázak Tanácsának tagja. Azután...

— Emlékszem, ültünk az új városháza nagytermében. Kun Béla bejelentette a Tanácsköztársaság bukását. Borzasztó volt. Mintha kést szúrtak volna szívembe, dőlt a könny a szememből: úgy éreztem, a legközelebbi hozzátartozómat vesztettem el.

S aztán a szörnyű fehér terror! Az emigráns évek Becsben. Az egész élete örökös, szüntelen harc- Keserű hónapok a Markóban, a toloncban.

— Szinte kibírhatatlan volt. Piszok, férgek, éhezés. Otthon beteg férjem és 10 éves kisleányom várt.

Keményen összehúzódilc a szája, ha a fasizmusról szól. Mozgása energikus, emlékei lebilincselőek. A börtönben regényt fordított. Az Októberi Forradalom 20. évfordulójára megjelentette börtönben készült műfordításában Ilja Ehrenburg regényét.

Mennyi küzdeniakarás. Milyen óriási kitartás. Vajon hol rejtőzött az ereje ennek a törékeny asszonynak, hogy félt tőle minden uralkodó rend. Ady Endre így ír róla 1904-ben, egyik nagyváradi újságcikkében: „ ... A szocializmus keblén igaz, piros szegfű Gárdos Mariska, féket nem ismerő igaz agitátor tehetség!... Példátlan bátorsággal izgat a fennálló társadalom kiváltságos osztályai ellen... Ezen az arcon láthatni milliók szenvedését, egyéni gond, egyéni bánat nem leheti ily markánssá a vonásokat...” S végül így jövendöl a költő: „Hátha megvagyon írva számára, hogy ott lehet, ha majd egyszer megérik a kalász...”

És ott volt. Sírva, nevetve, de elsők között a hatvan éves, viharokban edzett asszony. Részt kért az új életből, a nehéz feladatokból. Irt. Szervezte az

MNDSZ-t, mindenhol fölbukkant fáradhatatlan kis alakja;

S aztán bekövetkezett a tragédia, a megfáradt szem bezáródott, a petróleumlámpa pislákoló fényénél átolvasott éjszakák megviselték a látóidegeket. Ennek ma 15 esztendeje. Azóta diktálj

nem tört meg. Nemrég jelent meg élete regénye

„Szállj gondolat...” és a „Kukoricán térdepelve”. Egy harcokban eltöltött élet naplója igaz átéléssel, teremtő művészi erővel;

A minap valaki megkérdezte tőle, nem fáradt-e

már?

— Én egész életemben elégedetlen voltam eredményeimmel, ezért mindig új célokat állítottam magam elé. Ezekért, persze, sokat kellett dolgoznom. Úgy vó- lem, a legtökéletesebb élet- elixir a munka. így nem jutott soha időm a fáradtságra!

Május 1 a munka, a tavasz ünnepe, s az ő születése napja. A sok-sok gratuláló levél és távirat mellé küldjük mi is jókívánságainkat további hosszú életet kívánva, erőben, egészségben!

Irtó él fényképezte:

Regős István

azt a fényt, amit életemben mindig kerestem

S valóban látja a fényt, ha nem is a külső fényeket. Hisz lehet-e világtalan, akinek gazdag lelkében egy egész világ lakozik? A klasszikus irodalomtól

Marxig; Akiben ott él a művészet képet teremtő ereje és belső zenéjével a világosságot teremtő eszme? Nem! Látó ő ma is, hisz alkotókedve egy pillanatra sem fogyatkozott, sőt még dúsabb színekkel ábrázolja ez embert

Mennyi mindent írhatnék !gazán eseménydús életéről! A piros karosszék melegében kényelmesen elhelyezkedve ő is napokig me. sélhetne igaz. szép meséket a küzdelemről, a harcról. Ki merne hát vállalkozni egy szűkreszabott riport keretében a teljességre?!

Ma is ír elbeszéléseket amik olykor kisregénnyé formálódnak. Miről ír?

Talán arról a csöpp somogy- országi lánykáról, aki 1885- ben megszületett? Akit a sorg kegyetlensége két éves korától öt éves koráig megfosztott a szemevilágától. Aki már akkor megtanulta, megérezte, felismerni a jót, a tisztaságot.

Vagy arról a családról, ahol az egyik évben megszületett a gyermek, csupán azért, hogy egy évre rá a kiskoporsót kivihessék a temetőbe? Orvos, kórház, vágválom volt akkor a proletárnak;

Serényen dolgozik. Előadásokat tart, nevel, tanít.

— Mindig tanítónő akartam lenni. Értettem az emberek nyelvén, éltem a sze- j •ányek mindennapos gondORSZÁGJÁRÁS

„Vőrös Csepel, vezesd a harcot44

A láng és a füst

városa — ahogyan a költő nevezi — májusi orgonaillatot küld. Királyerdő kertjeiből árad, Csillagtelep modern házai mintha beinnák, de a Béke téren ugyancsak megcsap, s tán érzed a gyáróriás kapujában is. A májusi ünnepre készülő Vörös Csepel friss illatát röpíti a tavaszi szellő. A Vasmű műszaki klubjában egy kiállítás anyagát nézegetem: „Csepel 1945— 1965”; fotók, emlékezések, grafikonok, újságkivágások — régiek és újak, múltat idézők és holnapi tettekre hívók. S eszembe jut az a tűzpiros éjszaka, amelyet végigálltam a sziszegő nagy- olvasztó mellett Fiatal művészbarátom vázlatot készített egy festményhez: szint, fényt, izzást, lendületet, verítéket, küzdelmet akart látni a munka ábrázolásához. S láthatott: ezer fokon hevült, remegett az acél, az üst beleborzadt, kokszgáz surrant, só, füst, korom sűrűsödött, aztán mozdony szusszant, csille csattogott, s a munkások — vörös testük, mint villogó szurokszabta márvány — kokillák fölé hajoltak, s a megcsapolt csillagszóró lávafolyamot dermedt formává szelídítették, mint ahogyan odakint egyetlen renddé

szülik a zilált valóságot. Pernye hullt a hajnal szalagján, amikor az éjszakai lázas műszak után valamelyik öreg munkást a májusokról faggattam — a legszebbről. Hazakísértem, rá. gyújtott, s amikor a kertvárosi ház körül a rigók ébredtek, előkotort egy régi újságot: mutatta, olvassam, az az ő emléke.

„A csepeli munkásság felvonulása felejthetetlen szépségű része volt a májusi napnak... Körülbelül huszonötezren voltak. Férfiak, lányok, gyermekek. Ünneplőben valamennyien. A férfiak kabátján májusi jelvény, piros szalag, a nők közül sokan piros blúzban voltak, de a vérvörös pánt. lika díszítette mindenki haját vagy keblét.

És ez a színes, hatalmas, ragyogó tömeg a legpéldá- sabb rendben rótta végig a többórás utat a csepeli Templom térről a Soroksári úton, a Ráday utcán, a Múzeum körúton, a Vári úton, az Andrássy, a Stefánia és a Vungária körúton át a Népligetbe.” (1919. má. jus 3.)

Aztán az öreg olvasztár a Csepeli Általános Munkás- dalkarral részt vett a Magyarországi Szovjetek Kongresszusának megnyitásán, elénekelték a „Föl, szocia- listák”-at, a Marseillaise-í és az Intemacionálét. Másnap nem a munkás otthonba ment, hanem a frontra, mint a 22-es Csepeli Vörös Gyalogezred sok más katonája. Zsebében nem volt párttagsági könyv, de egy sorban ment szuronyok elé azokkal, akik 1918 decemberében megalakították a KMP helyi szervezetét.

Harcolti megsebesült,

hazajött, felesége tbc-t kapott a királyerdői földkunyhóban; feketelistára került, a telekrészleteket nem tudta fizetni a Hollandi Banknak, elárverezték, tönkre tették. De 1943 szeptemberében a többiekkel együtt sztrájkolt, mert nem akar háborút; őrséget áll Bagi Ilona síremlékénél, melynek feliratán ezt olvasta: „Én már leteszem a kalapácsot, vedd fel és harcolj tovább!” 1944 decemberében megtagadja a németek kiürítési parancsát, látja, amint Kormos László hősi halált hal a tűzharcban; a gyárba rohan, megakadályozza, hogy a fasiszták leszereljék és vagonba rakják a gépek egyrészét...

Elszálltak az évek, megöregedett, fia a fejére nőtt, de a tűz csak most kezdett

u

JMMIB55

FALU TAMASt

Anyád

Aki jó volt hozzád, az volt az anyád, Minden pillanatban gondolt ő reád.

Ha sorsod megvadult, s látta, hogy elüt, Félre tolt az útiból s elé ő feküdt;

Aki jó volt hozzád, az volt az anyád, Ha fáztál, a lelkét terítette rád.

Átvette terhedet, hogy azt ne te vidd, Simogatta sebed, sírta könnyeid.

Hogyha megbántottad — mért bántottad őt? Nem sírt ő sohasem a szemed előtt. Nem hangzott ajkáról soha-soha vád, Akihez rossz voltál, az volt az anyád.

(Meggyes László rajza)

Igazán forrni vérében: „Miénk az ország, magunknak építjük!” Romot takarított társaival, pékséget szervezett, vetőgépért kenyeret cserélt Jánoshalmán, kábelt fektetett villámlás közepette a kvassai zsilipnél. S mielőtt fel virradt az első szabad május eleseje, a WM-gyár rohammunkásaival az ország első szocialista munkaversenyére hívott fel. „Vörös Csepel, vezesd a harcot” — harsogott a diadalmas tavaszi menetben, s a Váci út, Kőbánya, Özd, Diósgyőr — az egész ország felelt szavukra tettekkel:

Szemtanúié vagyok, miként készülnek ma a huszadik szabad május ünnepére. A Vasmű szocialista brigádvezetője, akivel néhány szót váltottam, elmondta: a felszabadulási

munkaversenyt tovább folytatják, cél: a jobb és gazdaságosabb munka mindenütt: a Fémműben, a

Transzformátorgyárban, a Csőgyárban, a Szerszám- és az Egyedi Gépgyárban, a Híradástechnikai Üzemben és másutt. Vörös Csepel — Budapest ipari termelésének egytizede, hatvanezer ember — több és jobb motorkerékpárt, varrógépet, acélcsövet, huzalt, egyedi gépet és tömegcikket akar adni a népgazdaságnak és a külföldi rendelőknek. „A

Vörös Csepel hírnév ma a gazdasági munka hétköznapi tetteiben kötelez helytállásra, magunk és a világ előtt” — hallottam a brigádvezetőtől és úgy éreztem, sok-sok társa nevében szól.

Tíz pere alatt Pesten vagyok a „zöld nyíllal”. Kinézek a gyorsvasút ablakából: a Szabadkikötőben

szovjet vasércet rakodnak, a Kőolajipari Vállalat tartályai a százhalombattai olajváros termékét várják* áll a Papírgyár új csarnoka, mintha intene a Posztógyár, a Maggyár, a sok- sök építkezés... Tán meg is feledkeztem róluk, holott hangjuk mindig egy volt szókéval, akik a tüzet szították a nagyolvasztónál. 9 említés nélkül a táj termé. szetes részének tartottam a széles utakat, a játszótereket, a parkokat, a korszerű lakótelepeket, az új üzemrészeket, a szociális létesítményeket, óvodákat, iskolákat, s a sporttelepeket — a megváltozott lét- és munkakörülményeket

A májust ünnep ahogyan a brigádvezető mondta — több és jobb munkára szólít: legyünk következetesebbek, alaposabbak. hogy terveink gyorsabban valóra váljanak* Vörös Csepel ma erre hív fel, a májusi menetben ez hangzik a legszebben — a a választ visszhangozza egy ország szívé-dobbanása.

Ilkei Csaba