Szolnok Megyei Néplap, 1963. október (14. évfolyam, 229-255. szám)
1963-10-03 / 231. szám
1963 október 3. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Ami A KULISSZÁK MÖQÖTT előkerült Műsoros-est Karcagon Csak elismeréssel szólhatunk arról, amit a karcagi Déryné Művelődési Ház egy következetes és átgondolt elképzelés jegyében folytat: a hazai művészet legkiválóbb személyiségeinek meghívása' egyszerre hírverés a kultúrának és élmény a közönségnek. Ebből az igényességből még a megye- székhely műsorösszeállítói is tanulhatnak. Hiszen most is olyan estét rendeztek itt a fővárosi művészek közreműködésével, amely a maga nemében párját ritkító kezdeményezésnek tekinthető, hogy a műsorszámok értékeiről, az előadók lelkes hozzáértéséről ne is beszéljünk. fajjal állt élő, a pódiumművészettel. A versek, prózák megszólaltatása jelenti a legmeghittebb kapcsolatot a közönséggel, hiszen ez az előadásmód igényli leginkább a néző szellemi erőit. Szintén változatos műsort nézhettünk Mikes Lillától is végig, akinek előadóstílusa túlságosan is lekerekített, a szöveg zeneisége ma már ■ felesleges alázattal követő. Noha az összeállítás szellemi irányítója és egyben szerzője, konferansziéj a, a televízióból is jól ismert Demeter Imre elsősorban a színház kulisszatitkaival akarta a közönséget megismertetni, ennél jóval többet sikerült adni. Ez a valóban keresetlen és közvetlen interjú forma — amelyet egy átgondolt, színes tanulmánynak is beillő bevezetés előzött meg — rendkívül alkalmas arra, hogy emberközelbe hozza a színházat. Vagyis a nézőben ne csak tudatosuljon a színházi varázs egyik-másik előidézője, de mindezt egy-egy kiemelkedő művész sokoldalú tehetsége azon nyomban, ha úgy tetszik, illusztrálja is. Voltaképpen tehát több művész olyan előadóestjének lehettünk tanúi, amely röviden — de éppen ezért rendkívül hatásosan — megismertetett bennünket a szereplők művészi arcképének valamennyi jellegzetes vonásával. Mindenekelőtt persze Váradi Hédivel. Ez a fiatal színésznő nemcsak tökéletesen használja mesterségének valamennyi eszközét —s mindezt a lényéből fakadó természetességgel —, de olyan féktelen játékosság szorult alkatába, amely jóformán az egész drámairodalom eljátszására feljogosítja. Olyan körülméiiyek között láttuk őt Júliának, amikor díszlet és jelmez hiányában minden a színész szug- gesztivitásán múlik és erre csak az képes, akinek egyedüli megnyilvánulási formája a színpad, aki — a régi görögök módjára — már nem ismeri fel, hol végződik az élet és hol kezdődik a játék. Egészen más korszakát képviselte színjátszásunknak Kiss Ferenc. Az ő nemzedékének játékstílusa sokkal részletezőbb, jóval aprólékosabb, tetézve az orgánum zengő lehetőségeinek kihasználásával. Abból a fajtából való ez a nagy színészegyéniség, akinek a színpad szüntelen próbatétel az éltetőelemének, a sikernek a megújuló kivívására. Megismerhettük ezen az estén bölcselkedő és hősi alkatát egyszerre, s mindkettőben méltón frissült fel a közönség tetszésétől. Mikes Lilla sajátos müA termet zsúfolásig megtöltő közönség a műsor második részében Demeter Imre jól sikerült párbeszédét hallgathatta végig, amelyet Színészlegenda címmel Kiss Ferenc és Jávor Alfréd folytatott a színész lelki alkatának sajátosságairól. Az egyfelvonásnyi ismeretterjesztés nemcsak a lélektan alkalmazásával, de a Lear király hatásos részleteivel is megajándékozott bennünket Kiss Ferenc előadásában. Jávor Alfréd ezúttal is — mint Váradi Hédi mellett — korrekt partnernek bizonyult. A siker nagy volt, közönség és művészek egyaránt elégedettek. Ez a produkció — amely olyan messze esett a színészek rosszízű haknijaitól, hogy a fogalmat is csak félve merem megemlíteni — nemcsak a művészek lelkiismeretességét bizonyította, de hozzájárult a vidék kulturális elmaradottságának megszüntetéséhez is. Olyannyira, hogy ezúttal mi javasolhatjuk: jó lenne ezzel a mű sorral a fővárosi közönséget is megismertetni. Tompa László A cserbenhagyó nyomában Az utóbbi időkben többször előfordult, hogy a közlekedési balesetet okozó gépjárművezető az áldozatot cserbenhagyta. A baleseteket okozó és áldozatát cserbenhagyó gépkocsivezetőt a jól működő közlekedésrendészet beosztottjai rövid idő alatt megtalálják és átadják a bíróságnak. A szerencsétlen áldozat, akit az embertelen gázoló a helyszíneli hagyott „Mindenkinek nevét kérdeznim Emlékezés Szép Ernőre Tényleg tíz év telt volna el már azóta, hogy — a nagykörúti büfé előtt — utoljára láttuk Szép Ernőt? A kis, fürge, sötét szemüveges ember úgy hozzá tartozott Pesthez, mint egy sajátos műemlék, amit megkímél az idő csákánya. Már a harmincas évek végén is öregemberként hatott és közvetlenül halála előtt is volt benne valami kedvesen kisfiús csodálkozás. Ahogy egész lényében, regényeiben, elbeszéléseiben, színműveiben és — amiket talán először kellett volna említeni — verseiben is érdekesen ötvöződött az a bizonyos egykori' „pestibenfentesség” cinizmustól sem mentes „okos- fiúság” a vidékies romlat- lansággal és naivitással. A sokgyerekes hajdúszobosz- lói tanítócska kopott gú- nyájú fia pontosan 1900- ban jött — az új század, a nagyváros és a „nagy élet” igézetében — Budapestre és a magyar irodalom történetében is ritka éhezések, fagyoskodások, megalázások közepette kezdett verseket, a melengető hajdúsági emlékekre és az új, pesti „szenzációkéra egyaránt figyelő újságcikkeket írni. A „Dali, dali dal” című regényében sokat mond el küszködéses élete e „csak nyomorral tapétázott” korszakáról. Szép Ernő rendkívüli küzdelmek után jutott el ahhoz, hogy dokumentálja a világ számára érzékeny, sokoldalú tehetségét, ugyanakkor azonban — hogy élhessen egyáltalán, s hogy nevét leírhassa egy kegyetlen és embertelen világban — sokmindennel meg kellett alkudnia. Éppen ezért az annakidején legjobban népszerűsített, a filmre is vitt „Lila akác” című regényénél, az „Aranyóra” és „Négylevelű lóhere” című színdaraboknál összehasonlíthatatlanul értékesébbek (és időtállóbbak) . életéről, küzdelmeiről „műhelytitkairól” valló elbeszélései. Egy szép versében — az „Én így szerettem volna élni” címűben — a költő kinyilvánítja azt a vágyát, hogy úgy szeretett volna élni, mindenki nevét kérdezve, mindenki szivét érezve. Ebből az egyszerű hangvételű, mégis megragadó versből kiderül, milyen feszültség uralkodott Szép Ernő életében. Társadalmi korlátok és világnézeti akadályok is nehezítették legbensőbb érzéseinek és tehetségének kiteljesedését. De a tíz éve eltávozott Szép Ernő így is sok olyan kérdést tett fel és sok olyan választ is adott, amely érdekes és értékes a mi számunkra. Szülők, nevelők fóruma ■ ■■■ ....................... ................IT ■ 0 A diák és a szülői ítélet Az elmúlt, napokban egy barátomat látogattam meg. Mialatt ő az együk ismerősével foglalkozott, beszélgettem harmadik gimnazista fiával. Megkérdeztem tőle, miként múlt el az előző iskolai év és milyen eredménnyel végezte a második osztályt. De még mielőtt felélt volna, közénk ült az édesapja és az édesanyja is. Most már négyesben társalogtunk. Az édesapa eléggé tárgyilagosan értékelte fia tanulmányi eredményét, de az édesanya neheztelt a tanárokra. Határozottan Kimondta azt a véleményét, hogy a gyenge bizonyítvány a tanárok elfogultságának „Eredménye”, s ezen nem sóikat csodálkozik, .mer az osztályfőnök a fiút — érthetetlenül — a leggyengébb tanulójának „nevezte ki”. Az édesapa ugyan közbeszólt és olyasfélét mondott, hogy a fiú szívesebben szórakozik, mint tanul, de az édesmama kitartott a maga véleménye mellett. Nem értettem egyet az édesmamával, aki a fia előtt igazságtalanul bírálta a nevelők munkáját. Igazságtalanul és hozzáértés nélkül. Mégsem szóltam közbe. Arra vártam, mi bukkan elő még, ami engem mint tanárt és szülőt egyaránt érdekel. Mindösz- sze annyit mondtam a vidáman mosolygó fiúnak: — Szülőid elbeszéléséből úgy tudom, egyetemre készülsz, mérnök szertnél lenni. Helyes a célkitűzés. Mégis, attól tartok, nehezen vesznek fel, ha ilyen erdménnyel zárulnak középiskolai esztendőid. Ifjú barátom, szinte kapásból, így felelt: — Ó, a legújabb rendelkezések értelmében most már nem áll módjában az iskolának, hogy akadékoskodjon. Minden jelentkező kérelmét fel kell terjesztenie. Ott aztán majd eldől, ki tud, ki nem tud. Meglepett a válasz. Ezt feleltem rá: — Ha te ilyen pontosan ismered az utasításokat, akkor azt is tudnod kell, hogy a „legújabb rendelkezések értelmében” az egyetemi felvételin elérhető legmagasabb pontszám 20 — de ebből 10-et a középiskolából vihetsz magaddal. Mármost, áld ezzel a középiskolai 10 ponttal indul, annak könnyebb lesz megszereznie a még hiányzó 10 pontból a szüksége set. Ámde, tegyük fel, hogy te a jelenlegi eredményeddel indulsz. Mit gondolsz, hány pontot viszed magaddal? A fiú már nem mosolygott. Egyszerűen hallgatott. Én erre közöltem vele, hogy a jelenlegi bizonyítványára egyetlen pontot sem kapna. Sajnos, nem lepődött meg a közlésemen. Sőt, csaknem hetykén így válaszolt: Bizonyos vagyok benne, hogy az egyetemi felvételi vizsgán értelmes emberek ülnek. Értelmesebbek, mint az én középiskolai tanáraim. Ha pedig ez így van, márpedig nincs másként, akkor a felvételi vizsga megmutatja, kiben mi lakik. Ott nem az lesz a lényeges, hogy előfordul-e a dolgozatban egy-két helyesírási hiba, vagy téves egy-egy évszám. A mi magyar tanárunk például óriási hűhót csap minden vesz- sző hiányáért. Ezzel a módszerrel utáltatjék meg a diákkal még a kedvenc tantárgyát is/ Az édesmama ekkor közbeszólt, igen, ez így van. És a továbbiakban nagy derültséget keltve elmesélte, hogy amikor a tenév befejeződött, a fia ünnepélyes komorsággal tért haza. az iskolából és nyomban elégette a füzeteit, s egyikmásik könyvét, amelytől „elundorították.” Én rosszkedvűen csóváltam a fejemet: — Hélyes volt ez a magatartás, asszonyom? Az édesmama felfigyelt a hangra. Most már kissé mentegetőzve magyarázgat- ta, hogy amit a gyereke tett, azért végső fokon a tanárok a felelősek. Bizony, sóhajtotta, a mai tanárok már nem értik meg az ilyen nagy fiúkat. Kicsinyességekkel székírozzák őket ahelyett, hogy nagyvonalúságra törekednének. Mindez a gyermek előtt hangzott el. Mielőtt eljöttem, azt mondtam a fiúnak, mindennek ellenére okosan tenné, ha az új iskolaév kezdete előtt bele—bele nézne a könyveibe, ö mosolygott és azt felelte, hogy ráér erre majd szeptemberben. Az édesmama egyetértett vele, hiszen — „úgy sem 9ok van hátra a szünetből.” A barátom elkísért egy darabon. Elmondtam neki, miként hatott rám ez az este. Barátom így felelt: Abban igazad van, hogy a gyerek előtt okosabb lett volna másként fogalmazni. Attól tartok aznbom, hogy csakugyan akadnak szemellenzős tanárok. A feleségem róluk beszélt. Csak róluk. Az ő nevelésükben pedig alkalmasint az a hiba, hogy nem képesek felfedezni tanítványaikban a tehetséget. Én pedig azt gondoltam: melyik szülő az, aki nem csodagyereknek tartja a magáét? Ami engem illet, jobban szeretem a kötelességtudó gyerekeket, a szorgalmasakat, a kiter- tóakat. Ezek nem zseniként kezdik a pályájukat — sok mégis azzá lesz közülük: kitartó munkája révén. De az én barátom fi«- akit „zseniként” indítanak, ezzel az indítással csak — félbemaradt ember lehet. Dr. D. P. Vaddisznótort ültek Cserkeszöllőn Múlt hó utolsó vasárnapján este kilenc tájban éktelenül ugatott a kutyám a disznóól körül. Kisiettem, s láttam: talponáll tíz szerződött hízóm, de a sajátom is. Gondoltam, így tartja kedvük... A ricsaj nem szűnt, s mikor éjjel kettőkor újra az ólhoz mentem, láttam ám, hogy eggyel megszaporodott az állomány. A tizenkettedik — kevés híján mázsás vadkan kívülről tépdeste a drótot. Képzeljék el, egy ingben és gatyában a vaddisznóval szemközt! Persze, jobbnak láttam visszaóvakodni a biztonságos szobába, hol feleségem éjszakai élcelődéssel gyanúsított- igazmondásom a hajnal fényében bizonyosodott be. A váratlan látogató tiszteletére elszaladtam Dancsó Mátyás és Rikszvalszki József falunkbéli vadászért. Józsi bácsi megcélozta a vidékünkön szokatlan jószágot, de puskája csütörtököt mondott. A másik golyó jobban szuperált, s oldalba is vágta a vaddisznót. Torát nagy vígassággal* reggelig tartó mulatsággal ültük meg. Bereec József
