Szolnok Megyei Néplap, 1959. december (10. évfolyam, 282-306. szám)

1959-12-25 / 303. szám

12

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1950. december 28.

INTERJÚ

Kalló Ferenccel, Szusza Kiss Andrással és Hüller Józseffel

methunyní, ahogyan azt — írók, költők, újságírók — jó- néhányan teszik.

Szusza Kiss András egyetértését azzal fejezte ki Kalló Ferenc szavaival szemben, hogy sűrűn bólogatott*

Magyarázkodni próbáltam, de leintett. Arra kért, magyarázkodás helyett inkább hozzam nyilvánosságra véleményét. Arra külön megkért: tegyem már végre szóvá, hogy a termelőszövetkezeti ripor tok ne úgy kezdődjenek mindig, hogy X. tsz megalakult ekkor meg ekkor, azóta eny- nyit meg ennyit fejlődött, ezek meg ezek jól dolgoznak és azzal kész. Egy sereg szám, meg egynéhány név és mindig ugyanaz a nóta.

Megígértem neki. Utána búcsúzni akartam tőle, de még marasztalt. Arra kért, töltsük együtt a délutánt. Sokat beszélt ő is, Szusza Kiss András is a Vörös Hajnal Tsz mostani életéről. Lelkemre kötötték azonban mindketten, nogy amit mondtak, arról én hallgassak, mert nekik erről csak Dobozy Imre engedélyével lehet beszélni.

Sötétedett, amikor bará'sá- gosan és szívélyesen elbúcsúztak tőlem. Nekem pedig az jutott eszembe, könnyű volt velük találkozni. Köny- nyű, mert a Szélvihar szereplői élnek. Itt élnek közöttünk. Igaz, Kalló Ferencet nem mindenütt hívják Kalló Ferencnek. Müller József neve is más, s a Vörös Hajnal Tsz esetleg Kossuth vagy Szabadság Tsz. Ez mindegy. Ok élnek, dolgoznak és többet várnak tőlünk is.

Szekulity Péter

SZALAD AZ IDŐ.

He}, hej, de szalad az idő. Az 59-es még éppen csak annyit mondott az 58-nak, „Mehetsz öreg testvér” s lám az újév kapuján már zörög, dörömböl a másik, az 1960. Mi hajdan, volt legénykék pedig öregszünk. Fejünk búbja kopaszodik, halántékunk őszül, gyomrunk vagy a vesénk rendetlenkedik. Időnként csendes búbánattal könyveljük el, többször vagyunk már bátyám és egyre kevesebbszer öcsém. így ilyen tájt, ünnepeken összeülünk a régi cimborákkal és szokás szerint rajtakapjuk magunkat, hogy nicsak ismét elkalandoztunk vissza a tűnő évekbe. Ez jó dolog. Emlékezni, mosolyogni azon, amin valamikor bosszankodtunk, hahotázni történeteken, amelyeknek sokszor szenvedő, ci- terázó alanyai éppen mi voltunk. Hej, azok a régi, régi történetek.*

•

Hat vagy nyolc esztendővel ezelőtt pokoli rossz, takarmányszűk esztendő köszönt a „szegíny jószágra”. A szegény bürgenyájnak nem volt jó legelő, mező és szénakazlakat is csak mutatóban lehetett látni. Megégett, megsült, kiszáradt úgyszólván minden, A közös gazdaságok akkor még nem álltak olyan erős lábakon, mint most, és a vezetők azt sem tudták, mihez kezdjenek. A jószág enni kért, legtöbb helyen nem akadt más, csak szalma. Valamit tenni kellett, de mit? A megye főállattenyésztője, az öreg, sok vihart látott mezőgazdász csak a fejét va- kargatta, t időnként öklét rázta az ég felé, dehát ez varrni kevés haszonnal járt.

Majd valaki feltalálta a „meszezést”, más szóval a „feltárást”. A vizbefuló emFilm az atomháború borzalmairól

Decemberben a világ 18 fesszor, aki a filmet egy e'.ő- különböző nagyvárosában zetes bemutató alkalmával egyidejűleg mutatják be már látta, a következőképpen Stanley Kramer rendező „Az nyilatkozott róla: „Ezt a fiiutolsó part" című filmjét, met minden 10—90 éves enamely et Ausztráliában for- bemek kötelezően meg keüegattak. A film megdöbbentő ne néznie, még olyanoknak, realitással ábrázolja egy is akik soha életükben eddig atomháború borzalmas köve*- filmet nem láttak. ,

kezményeit. (A JSohweizer Illustrierte” A Nobel-díjas Pauling pro- bői)

bér is megragadja a szalmaszálat, s úgy voltak akkor sokan ezzel a meszezéssel, illetve feltárással. Az volt egyébként a lényege, hogy a búzaszalmarostokat megpuhították. „Így a búzaszalma igen jó takarmány, a jószág szereti és élvezettel fogyasztja” — hangzott el valahol a megföllebbezhetetlen vélemény és nem is nagyon akart ellene senki apellálni, mert hátha valóban igaz.

Az FM megbízta a megye főállattenyésztőjét, szervezzen tapasztalatcserét annak bizonyítására, hogy a feltárt me- szezett takarmányt az állattok, de különösen a szarvas- marhák szeretik és jóízűen fogyasztják. Az öreg, sok vihart látott főállattenyésztő hozzá is fogott, de úgy, mintha a zápfogát húznák. Először is elment a Szolnoki Szabadság Tsz-be, i arra kérte az elnököt, hogy a négy jármas ökröt két napig koplalhassák. Az elnök mikor megértette, miről van szó, szolidaritásból ráállt a dologra. Később megbeszélték m tapasztalatcser» részleteit.

Harmadnap reggel minden az előírás szerint történt. A szalmát népes csoport előtt feltárták, majd előállott a mi barátunk és bejelentette: „Most pedig mindenki meggyőződhet majd arról, hogy ezt a takarmányt a jószág jóízűen fogyasztja." Kihajtották az istállóból a két napig koplaltatott négy ökröt, azok fújtak, orrukkal dúrták a takarmányt, majd méltóságteljes megvetéssel otthagyták, meg sem kóstolták.

Így volt, rég volt. Valamelyik nap jutott eszembe ez a történet, amikor Tiszafüredről Szolnok felé jövet a tsz- központok környékén magasodó hatalmas szénakazlakban gyönyörködtem. A górék is tele vannak mindenütt, és ma, 59 őszén tíz köbméternél is több kiváló silótakarmány jut minden számosállatra. Ilyenformán most már derülhetünk ezen a régi történeteken.

A vegyszeres gyomirtás — ha azt vesszük — itt Szolnok megyében még ma is fiatal „találmány”. Hat esztendővel ezelőtt pedig teljesen új és ismeretlen volt. Nyilatkozatokat, szakcikkeket közöltünk az újságban, de nem ám a

vegyszeres gyomirtás hasznáról, a csodát, hol tartottunk még attól. Arról kellett meggyőzni igen sok embert, hogy oktalanság félni, mert a Di- konirt, bármennyire hihetetlen, a búzát nem öli meg, csak a gyomot. Persze a tsz- tagok egyrésze egyszerűen nem hitte az egészet, s beszélhettek a szakemberek is, amennyit akartak. „Ilyen csoda nincs” — mondogatták a magukat bölcsnek hivő öregek. Mert leginkább az öregek féltek ettől a varázslatos szertől.

Aztán az egyik kunsági tsz- ben az elnök nagynehezen több agronómus meggyőző érvelése nyomán félve ugyan, de beleegyezett a vegyszeres gyomirtás próbaképpeni alkalmazásába. Az elnök amíg a vegyszer hatása a búzaföldön nem jelentkezett, inkább élő volt, mint holt. Ott állt a dűlő végén, izzadt, a homlokát törölgette, a egy- szercsak szomorúan megjegyezte: „Mi lesz velem, ha ez a vegyszer meggondolja magát és most nem a gyomot, hanem a búzát pusztítja ki

•

A vegyszer persze nem gondolta meg magát, s ma már a parasztember nagyot nevet az akkori aggodalmakon. Mint ahogy sokan megmosolyogják magukat hat év múltán, amikor viszagondol- nak az idei őszre, az 1959- esre, amikor hánynak, meg hánynak leesett az álla arra a hírre, hogy 1965-re a megye tsz-ei 16 millió árubaromfit adnak a népgazdaságnak. Meglesz? Igen. Hat esztendővel ezelőtt éppen úgy voltak sokszázan a vegyszeres gyom* irtással, mint most azzal a 16 millió baromfival. S menynyi minden lesz még 1965-re?

A mostani hellyel-kőzzel még fellelhető kishitűségnek akkorra már talán irmagja sem marad, s az akkori krónikás úgy lehet, éppen azokról a parasztemberekről írja majd tréfás anekdótáját, akik ma még álmodni sem merészelnék, hogy valamikor autó, televízió tulajdonosok lesznek.^ Dehát szalad az idő, t mire ötször elköszönünk az új esztendőtől, 1965- öt t* megérjük. 1959. Magasra vittél bennünket Messzire látunk,

Sz. P.

icCRSStKEx.

Százéves a szovjet irodalmi alap

Pétervárott száz évvel azelőtt A. V. Druzsinyin író kezdeményezésére megalakult a „Rászorult írókat és tudásokat segé'yező társulat” avagy akkori nem hivatalos nevén: az Irodalmi alap. Az irodalmi alap vezetőségének tagja volt Turgenyev Csernisevsz- kij, Nyekraszov, Dosztojevszkij, Korolenko és sok más neves író. Az alap csaknem 60 éven át anyagi segítséget nyújtott íróknak, tudományos dolgozóknak és egyetemi hallgatóknak. A szovjet hatalom mega'akulása után az irodalmi alap igazi társadalmi szervezetté vált. Alkotóházaka* tart fenn, lakásokat épít az írók számára, negteremtt a gyümölcsöző írói munkához szükséges feltételeket, segíti az irodalmi főiskola hallgatóit, a kezdő írókat, stb.

(A „Lityeratúrnaja Gaseta”bóq

bői, amit reáhagyott a szikkemény szívű férfi*

Erzsikének nehéz volt megszokni a kollégiumban. Szer morú, de hozzá mindig gyöngéd anyja helyett a diama- nyok csivitelése, az örökös csinytevések elől sokszor a hallgatagság vastag köntösébe burkolta magát. S ha lett volna elég bátorsága, bemegy az igazgatóhoz, s megmondja : nem bírja itt. Nem bírja, mert senki nem érti meg őt. Senki nem látja a szomorúságát, anyja miatt érzett vergődését, aki ha itt látná őt, ennyi jókedv között, talán az* hinné, hogy elfordult tőle. Pedig soha, soha senki nem érti úgy meg az anyját, mint ő épp most, ebben az egészen más. új környezetben.

FÉL ÉV MÚLVA az igazgatónő hivatta Erzsikét. Félt, hogy hallgatagságát, fagyos kedvetlenségét kifogásolják. Nem, ő nem tud más lenni. Nem, inkább itthagyja az iskolát, vesszen az eltöltött három év ő akkor sem lehet más, az ő életének hajnala nagyon borús volt, s ezt a borút az itteni jókedv sosem oldhatja fel.

Az igazgatónő sokáig beszéli Kedvesen, megértőén. lTgy mint ott a karácsonyfa alatt egyszer az anyia. Csak nem az apjáról. Az anyjáról, a szövetkezetről. Ahinnan levelet írtak, hogyha Erzsiké akar, menjen tanulni. ázan/- nagyon örülne, ha tanulni, a tóz-be!iek vállalják az egyetemi költségeket. Jales tanuló, mohét

Erzsiké Mtámolygott az az igazgatónő szobájából. A tanteremben a lányok kacagva fogták körül, szinte mozdulni se hagyták. Lányosán magukhoz vonták épp hogy a levegőbe nem emelték ök már tudták. Ök pontosabban a kékszemű Tassi Éva a DISZ titkár írt a tsz-be, az elnöknek: minden zárkózottságával, szomorúságával együtt nagyon szeretjük Erzsit Nagyon jól tanul. Kérjük taníttassák

Erzsiké szemébe forró könnyek szöktek Az egész osztályt, az egész gimnáziumot, a tsz-t, a világot szerette volna egyszerre átölelni. Most először könnyein át kacagott olyan szívből, mint ezek a lányok szoktak De tudott nagyon tudott kacag ni*

ERZSIKÉ, Dr. Kőszegi Er zsébet az egyetem jogi karának jeles diplomása most két éve kötötte össze sorsát egy debreceni mérnökkel. Az évfordulóra anyja, a Haladás Tsz munkacsapatvezetője, vendégségbe érkezett hozzá. Kosarából a sok csomag közül ragyogós szőke hajú, al- vós baba, rakott selyemszoknyával került elő. Szép, pom- pásabb, mint amilyenről akkor a kicsi Erzsi ábrándozott A két asszony egymás vállára borult, s a szőke babát könnyes szemmel ültették a nagy fenyőfa alá, a másik mel'é. A barna hajú mellé, amelyet a pici Zsóka anyjától kapott,

Borai Eszter

Benyitottam. A fehér cse répkályha nyomban fel tűn ott a bal sarokban. De isme rős minden! A jobb falon . * várjunk csak... Megvan Pompás és poros aggancsgyj teménynek kell lenni. Oda néztem és meglepetéssel V lapítottam meg, a pompás de már nem poros aggancs gyűjtemény is ott van. Kolo niál íróasztal! Akármi te gyek, ezt a berendezést és az az asztalnál körmölő ötvei év körüli embert — esküdn mernék rá — valahol máj láttam.

Az öreg felpillantott irataiból, s kíváncsian rám né zett. Szemüveg. Pecsétgyűrű Szürke ruha. Szűk nadrag Mindezt pillanatok alatt észrevettem rajta. De hiszen e: Müller József, a Vörös Hajma Tsz könyvelője. Az iroda pe dig a Vörös Hajnal Tsz irodá ja. Micsoda szerencsés vé letlen! Nem Is gondoltam volna, hogy Dobozi Imre Szélvi- har című drámájának színhelyére jutok. Azok közé akiket ma már úgyszólván < félvilág ismer, akikkel i magyar színházak színpadát százezrek találkoztak.

Elfogódottságomat leküzdve közelebb léptem az asztalhoz, ahol az öreg Müller a: imént elmélyülten dolgozott valami kimutatás fölé hajol va. Bemutatkoztam. Ezt tett« 6 is.-— Müller József vagyok — mondta egyszerűen, a viláj legtermészetesebb hangján Majd megkérdezte: — kit keres, elvtárs?

Pontosan már nem emlék1 szem, mit is dadogtam, valami olyat mondhattam, hogj lapunk karácsonyi számábí nagyobb, átfogó riportot szeretnék írni a tsz fejlődéséről de nem is értem a dolgot szóval úgy látom eltévedtem mert Dobozy Imre hősei kő zé kerültem. Müller Józsel bizonyára, hogy kisegítsen zavaromból. hellyel kínált.

— Nem tévedt el, jó helyen jár. Parancsoljon ve lem, szívesen állok rendelke zésére. Tulajdonképpen sző1 vetkezeti könyvelő vagyok é‘ hogy éppen Dobozy Imre Vörös Hajnal Tsz-éből, hát az úgy gondolom, nem tesz semmit — válaszolta barátságosan majd jólismert mozdulattá fel-felemelte cigarettáját időnként beleszívott és vára kozásteljesen rámnézett. El 1: múlott a zavarom,

— őszintén szólva nagyor örülök annak, hogy Müllei elvtárssal találkozhattam é: hogy a Vörös Hajnal Tsz-rő írhatok.

— Túl sokat nem mondha tok. Most éppen zárszámadásra készülünk mi is, a leltári íveket összesíteni.., — Müller József, az egykori jegyző, a Vörös Hajnal Ts; könyvelője, a Szélvihar egyili szereplője, a sokat tapasztal! ember, aki megtanulta tisztelni és szeretni a dolgozd parasztokat, folytatta volna tovább mondókáját, de belé- pett valaki. Ezt a valakit Is t nyomban felismertem és ör- r vendezve szólítottam meg.

• — Nini, Szusza Kiss And- L rás.

" — Igen, én vagyok. Rám

ismert?

i. — De még mennyire — te- leltem neki, s már kérdeztem- is. — Hogy él?

I Szusza Kiss András rám

j nézett.

i — Lassan, csendesen —

r mondta.

— Most ismét itt dolgozik " a Vörös Hajnal Tsz-ben? —

kérdeztem tőle, de Kalló Fe- reme, a Vörös Hajnal Tsz Szél• viharbeli elnöke válaszolt he- lyette, mivel bizonyára meg- 5 hallotta a kérdést.

— Hogy visszamaradt vagy se, az túlságosan kíváncsi

\ kérdés. Engem se faggasson, hogy elnök maradtam-e, vagy sem. Megérti ugye, erről mi Dobozy elvtáns beleegyezése nélkül nem nyilatkozhatunk. ’ De még nem is ismerjük egy- 1 mást: Kalló Ferenc a nevem, 1 — nyújtotta kezét, s közben 1 Müller bácsi gyorsan elmagyarázta neki, hogy mi Járatba lennék.

— Az előbb már megmond" 1 tam. Most is arra kérem, ne

faggasson bennünket, elégedjen meg azzal, hogy itt va- 5 gyünk, dolgozunk, sőt már nem ötvenen, hanem velünk ‘ az egész község, mert tavasz ’ óta mindenki belépett a tsz• be. Tudom, kiváncsi lenne Mácsai urra, dehát annak a sorsát is bízza az illetéke‘ sekre.

‘ Elővettem jegyzetfüzetem ’ és arra kértem Kalló Feren- 1 cet, legalább mondanivalójá- ‘ nak feljegyzéséhez járuljon

> hozzá. Helybenhagyólag bó> lintott.

j — Ne vegye rossz néven., j de őszinte akarok lenni. Jói tudja, nem éppen az én érdemem, de mi itt néhányan elég jártasak vagyunk az irodalomban vés élénk érdeklődéssel várjuk az új termést, és sűrűn forgatjuk a " hazai lapokat. Aztán tudja mit 5 nem értünk? Miért oly kevés ' az igazi életszagú írás. könyv, elbeszélés, novella, sőt

> azt is mondhatnám riport? A

• parasztság életében bekövet• kezett a történelmi változás itt a mi vidékünkön is. Hogyan lehetséges effölött szei

gyott, amivel mélabuját megőrizhette.

NÉGY ÉVIG éltek így. — Négy karácsonyt, s karácsonyfát, csak a negyediken vett az édesanyja. S amikor Erzsiké megijedt a karácsonyfán meggyújtott csillagszórótól, szívből fel kacagva ölelte magához a megszeppent gyereket.

Kacagott, csak úgy reszketett belé a pislákoló gyér tyák fénye, az illatos fenyőfa, a rajta függő díszek. Kacagott, mintha boldogtalan életének mulasztását pótalná, mintha a mélyre rejtett jókedv egyszerre törne fel korán kiszikkadt bensejéből. Amit már olyan régen tett, térdére ültette Erzsikét, s mesélt, mesélt neki. Csak a gyér tyák utolsó lobbanásával hallgatott el ismét.

Az apjáról mesélt, aki dacolni akart az élettel, aki többre akarta vinni a tíz hold szikesnél. Aki élete delén bukott bele a sirba, s majdhogynem őt is magával rántotta. Mesélt a jövőről, amelyet leány fejjel tervezett, a jelenről, amely előtt állnak. Két ember járt ott a szomszédos Haladász Tsz-ből, amely tavaly, 1948-ban alakult itt a szomszédságban Emberek, akik meg akarják vele osztani eddigi élete keserűségét. Azért kacagott annyira, mert tudta, hogy menni fog Megy. Oda közéjük, velük. Minél hamarabb. Mert élnie keli. Erzsiké miatt Erzsiké jövőjében talán visszakap valamit abból, amit tőle elvett ez az átko- cott szik, felold valamit ablántékát a szomszédos ágyon s ha nem siklott meg ujja a forró könnyeken, szorosan az asszony mellé bujt és ujját cuppogtatva elaludt. Megszokta hát a forró könnyeket, de a mostaniak az ismertnél is égetőbbek, tapadóbbak voltak. Most, épp most, hogy úgy várta a karácsonyt. A hajasbabát, amit anyu titokban megígért. Babát, amelyik lehunyja a szemét, amely szebb lesz a rongyból varrottaknál, babát, amelyik nevet, akinek nem hull a könnye.

Nem mozdult anyja mellől, s amikor apját a kocsira föltették, s anyja is felült, si- komgva ragódzott ruhájának ráncaiba. Félt

A temetés után anyjának mintha kiapadtak volna a könnyei. Nem sírt már, csak a szokottnál is szomorúbb, hallgatagabb volt. Babát se vett, kalácsot se sütött. Azt pedig ő nagyon szerette.

Honnan is tudta volna az apró gyerek, hogy a téma- tés, az elmaradott orvosi költségek nemcsak a babára valót, a kenyérnek valót is elvitték.

Aztán már azért is hálás volt, ha anyját mosolyogni látta, ö Ilyenkor kacagott, nagyon kacagott. Hátha az anyja is tudna, megtanulná tőle. De nem, nem lehetett. A szántás, a jószággondozás, takarmányozás, kapá'ás elvette ereiét, csak ennyit ha♦ ERZSIKÉ azon a karácsonyon még mit sem tudott felfogni abból, ami történt. {Csak anyja keserves kétség- { beesése, patakzó könnye rl- (asztotta meg, abból sejtette, {hogy valami nagyon rossz, {valami rettenetes történhe- {tett. Hat éves se volt, s miór {ta emlékezett, apja azóta is »nyomta az ágyat. Nyáron kisült a napra, a gangra, onnan (kiabált, ha az asszonyt szóival érte: „Jól tartsd az ekét! (kicsi forgót hagyj!, biztasd a [lovakat!” Ha meg az idő mi- [att beszorult vagy a nyavalyája kötötte az ágyhoz, adudig nem vette el a falatot, (míg az asszony be nem szá- (molt tüzetesen mindarról, (amit aznap végzett.

{ Hiába lázadozott az anyja: {ne tedd ezt velem, ne akard {hogy teutánad engem is meglegyen ez a nyomorult 10 hold, {ez az istenverte szik. Nehéz {az eke, majd elszakad a két (karom, mi lesz a gyerekkel, [ha belőlem is kihajtod a teliket?

I így ment ez szinte napon- *ta, az utóbbi három éven át, amióta az apa kezéből végleg :kiesett a munka, s testét könyörtelenül magához ragadta ;a gyomorban fészkelő nyavalya Az asszony! sírás, a hitvesi könyörgés, tiltakozás nem hatott már az élete múlását érző s ezért bosszút kiáltó Iférflre.

! Erzsi esténként puha kis kezével megkereste anyja hr