Göntér János: Dobronak. Múlt és jelen a határ mentén (Lendva, 1998)

A háború végétől napjainkig

A bortermésből ugyan nem vették el a fölösleget, de azért „kivették belőle a vámot” más formában. Ősszel, szüret után járták a pincéket borvizsgálat céljából, vagyis megállapították az újbor mennyiségét. Leszámították ebből is a fejadagot, a fölöslegre meg kivetették a fogyasztási adót. Azért sikerült valamit elrejteni is belőle. Akkor még nem volt nehéz eladni a felesleget, (már annak, aki maga meg nem itta). Ez a bortermés valahogyan mérsékelte a pénzhiányt. Aratás és cséplés előtt jöttek csoportosan a környékbeli szlovén falvakból kocsival, kerékpáron, sőt gyalog is a borért. Ritka volt az ez év, hogy nem lehetett eladni a bort (ha volt), sőt több éven át még hiány is volt.

Ruhához, lábbelihez nagyon nehéz volt hozzájutni, esetleg feketén, „dugárus” csempészektől. Bicikligumiról, bicikliről meg ne is beszéljünk. Nekem, még 1948-ban sikerült egy eldobott, guminélküli biciklit szereznem azaz vennem. Az abroncsokra egy mester vastag gumiból karikákat vágott és ezeket drótra fűzve valahogyan fölszerelte. Nem is tudom leírni, hogyan zörgött és rázott azokon a kavicsos utakon. Egy nagy előnye azért volt, a szög, meg a tüske nem szúrta át. Ezen jártam több, mint egy évig, amikor sikerült Csáktornyán egy ócskás-üzletben vennem két lyukas külsőgumit, amelyeket aztán bevulkanizáltattam. Hogy hogyan jutottam belsőgumihoz, arra már nem emlékszem.

Az 1947-es év is ilyenformán kezdődött, de sajnos, nagyon rosszul végződött. A szegénységet még betetőzte az a katasztrofális tűzeset, amely majdnem az egész Tüskeszert porrá égette. Október 18-án történt. Erről részletesen nem írok, hiszen úgy is föl van jegyezve több helyen is, meg aztán éppen akkor én nem is voltam odahaza. De hamarosan utána volt „szerencsém” látni a leégett nagy romhalmazt. A faluban 52 tüzkárosult volt, legtöbbjüknek a lakóháza égett le. Volt köztük néhány „szerencsésebb”, akinek csak valamelyik melléképülete égett le. Ez a nap az ősznek arra az időszakára esett, amikor már minden termés be volt takarítva. „Szerencsére” a beszolgáltatásnak már eleget tettek. A hajléktalanok egy része rokonokhoz, ismerősökhöz húzódott be, a többieket meg a községi elöljáróság szállásolta el. Mi is hajlék nélkül maradtunk. Mindenki szívesen befogadta a károsultakat. Tavaszra majdnem mindenkinek módja volt „hazaszivárogni”, valamilyen épen maradt kis sarokban meghúzni magát vagy valamilyen kis nyári lakást tákolni össze magának. Emberhez méltó lakásra csak pár év múlva kerülhetett sor. Még most is látható egy-két ilyen szükséglakás, igaz, ma már lakatlanok.

111