Tantalics Béla - Tomšič Tibor (szerk.): Elbeszélt történelem, visszaemlékezések (Lendva, 2012)
A Szlovéniában készült interjúk / Intervjuji izvedeni v Sloveniji
ORALHISTORY.hu 10. Német Mária: SZÜLEINKET ELVITTÉK LÁGERBA A gyerekkorom boldog volt. 1933-ban kezdtem iskolába járni. Nagyon szerettem az iskolát és jó tanuló is voltam. Kijártam a nyolc osztályt, végig kitűnő voltam. Szerettem volna legalább - ha többet nem is - középiskolát végezni, de hát abban az időben nem ment jól a parasztoknak, nem volt ösztöndíj, nem volt busz, esetleg ha gyalog jártam volna Lendvára a polgári iskolába. így a továbbtanulás elmaradt, én meg itthon maradtam. De ahova az élet állított, ott megállóm a helyem. Valamikor nemcsak a felnőttek dolgoztak, a gyerekeknek is kellett dolgozni. Mielőtt iskolába mentem volna, répát kellett „vágni". Ha mentünk aratni, akkor kötelet kellett csinálni búzából vagy rozsból. Gépcsépléskor mi gyerekek, ha mást nem bírtunk, akkor pelyvát hordtunk, de dolgozni mindig kellett. Azért játszottunk is, mert nem kellett annyit tanulni, mint most - nem volt annyi házi feladat. Amikor 18 éves voltam - a háború alatt, 1945-ben - már örültünk, hogy vége lesz a háborúnak. És akkor megsebesültem. A testvéremmel mentünk egy kertbe, és ott volt egy kézigránát. Mutattam az öcsémnek: „Nézd, itt van egy kézigránát". Az felvette és elkezdte csavargatni, a gránát meg felrobbant. Elvittek bennünket kórházba. En három hónapig voltam Csáktornyán, az öcsém pedig négy hónap után meghalt. Három hónap kórház után hazajöttem. Kapok rokkantnyugdíjat, de az azért nem pótolja azt a fájdalmat, bánatot, amiben részem volt és most is van. A sebek begyógyultak, de a lelkem nem, soha. Az elkísér egész a sírig. Mialatt a kórházban voltunk a háború véget ért. Ezután a szüleinket elhurcolták egy lágerba. Közben elvitték a szüleinket lágerba. De hogy miért, azt még ma sem tudja senki. Mert bűnösök nem voltak. Ott is megmondták nekik, hogy nem bűnösök. Miután férjhez mentem, a férjem költözött hozzánk Alsókapcáról. Édesapám halála után a birtokot felosztották, a férjemmel úgymond a semmiből kezdtünk gazdálkodni. Spóroltunk és mindig nagyon sokat dolgoztunk. Legelőször a kaszálógépet vettük meg. Az már nagyon nagy segítség volt. 1972-ben vettünk egy traktort. Lassan felszereltük a gazdaságot a szükséges mezőgazdasági gépekkel is. Valamikor egész más volt a faluban, mint most. Minden este végig daloltak a legények a faluban - de ma már nem tudnak egy magyar nótát se. Esténként a szomszédok összejöttek és beszélgettek. Ma már nincs senki, mindenki rohan. Valamikor sokkal vidámabb volt a nép, mint ma. Amikor mentek kukoricát szedni, akkor daloltak. Este kukoricafosztás volt a „szűrűn", ott daloltak, jártunk tollat fosztani, tökmagot köpeszteni, ott is daloltunk. A szomszédunkban volt egy szegény család. Ugyan szegények voltak, de a szomszéd minden este letépett egy levelet a körtefáról és azzal sípolt és dalolt. Valamikor sokkal jobb kedvű volt a nép, mint most. 67
