Tantalics Béla - Tomšič Tibor (szerk.): Elbeszélt történelem, visszaemlékezések (Lendva, 2012)
A Szlovéniában készült interjúk / Intervjuji izvedeni v Sloveniji
ORALHISTORY.hu 8. Lebár Károly: 1945-BEN LEBOMBÁZTAK BENNÜNKET 1941 karácsony estéjén jöttünk be Lendvára lakni Kotrói az akkori Honvéd utcába. Rá egy hónapra sikerült ezt a házat megvenni. Itt egy szlovén körjegyzőnek istállói voltak, sok lovat tartott, versenylovakat is. Ahogy bírta apám pénzzel, úgy renováltuk a házat és itt végleg letelepedtünk. Sajnos 1945-ben lebombáztak bennünket. Itt, ahol most vagyunk, ez csak tető alatt volt, hátul pedig, a szövetkezet raktára felé, volt egy kis féltetős házikó, az volt a lakásunk. Ezt egy hétfői nap, úgy 11 óra felé lebombázták. Hála istennek, anyám Kóton a Murán készítette a tökmagolajat, apám pedig fent a hegyen dolgozgatott, én pedig egyedül voltam idehaza. Ebben az utcában, ahol ma a bank van, magyar katonák jöttek élelmiszerért, a másik utcában, ahol a benzinkút volt, német katonák voltak. Ahol a mai Elizabeta szálloda van, pedig egy nagy rét volt, oda a falusi embereknek be kellett szolgáltatniuk a szénát, szalmát a katonaság részére. Lovásziból lőtték a repülőgépeket. Egy alsópáhoki katona épp akkor jött hozzánk - különben a mai bíróságon volt a szobájuk; ők őrizték a hidakat, melyek már akkor alá voltak aknázva - és mondja: „Gyere, meghallgatjuk, hol vannak légi riadók!" „Hát menjünk.,,- válaszoltam. Ahogy beléptem, hallottam, ahogy a bomba sivít. Mondtam neki: „Kálmán bácsi, lépjen be!" Ahogy én beléptem, már felrobbant a bomba. Jó egy méterre voltam a bombatölcsértől - ezt később apámmal megmértük: 10 méter széles volt. Három ilyen bomba esett ránk, kettő az udvarra, egy pedig a bejárathoz. Valahogy - hogy, hogy volt, én elképzelni sem tudom - lassan magamhoz tértem és kezdtem az ő nevét hívni. Erre egyszer csak hallom: „Emberek csend legyen, itt valaki beszél!" Felismertem Fehér Ede, lendvai tűzoltó és Erményi Pali hangját. Kezdtem tovább beszélni, ők meg leszedték rólam a téglát. Kb. egy méter törmelék volt rajtam, derekamon meg egy hosszú gerenda. Miután kihúztak, egy német százados orvos bekötözött és elvittek Csáktornyára a kórházba, ahol 3 órás műtét után tértem magamhoz. A műtét után még egy hétig voltam ott, aztán hazahoztak. A bombázás után megfogadtam, hogy belépek a tűzoltókhoz, mert ugye ők mentették meg az életemet. 1955-ben be is léptem a helyi tűzoltóegyletbe. Négy évre rá elvégeztem az altiszti iskolát Medvoden. Voltam titkár, parancsnok, elnök és mind a mai napig tagja vagyok az egyletnek. Hogy hány tűznél és balesetnél helyszíneltem, azt nem tudnám megmondani, de egyet kiemelek: 340 állat volt a benicei szövetkezet istállójában. Reggel 5 órakor kaptuk a riasztást. Kivonultunk, és egy híján mind kimentettük őket az árvíz elől. Voltak még kisebb tüzek, abban az időben szinte minden héten. Hála Istennek, ma már ez sokkal ritkább.
