Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)

1996 / 48. szám

és jóllakva most itt kint szürcsöljük a sűrű vörösbort. Ez második látogatásom, hisz nem rég ismerkedtünk meg.

„Galériám van” - mondta Béla, mikor az „Alte Kanzlei” napernyője alatt, Schiller szobrával szemben habos hideg sört ittunk a sváb fővárosban. - „Látogassál meg.” A galériáról ugyan kiderült, hogy csupán húsz-huszonöt festmény képviseli a falon, de ez mitsem változtatott azon a felismerésen, hogy lelkileg szükségünk van egymásra. Béla nemrég vált, én pedig csak arra várok, hogy kitűzzék a tárgyalás időpontját.

Elmúlt házasságunk emléke olyan friss, hogy vissza-visszakanyarodunk a témához, mintha nem tudnánk tőle szabadulni, míg a bosszantó részleteket önigazolásként, elemezgetve el nem meséljük egymásnak. „Hol hibáztam?“, és „hol hibázott?“- ez a refrénje mindennek, bármibe is kezdünk.- Most már igazán ideje valami másról beszélnünk - javasolom. - Miért nem beszélünk magunkról?- Milyen igazad van! - élénkül fel Béla. - Várjál, mindjárt kihozom a magyarok lapját. Megjelent benne egy tárcám - és eltűnik a lakásban, hogy megkeresse a lapot. Zseblámpával és a cikkel tér vissza. - Nagyon jó érzés az embernek nyomtatásban látni a saját szavait - vallja be.

A fénypászta megvilágítja az erkélyt befutó pletykát és a rubin színben izzó bort. Elolvasom a tárcát.- Hangulatos - jegyzem meg és lekattintom a zseblámpát. - Annyira kötődsz az anyanyelvedhez; nem is értem, miért disszidáltál. Sejthetted, hogy a jogi végzettséggel nem vár rád fényes jövő német tudás nélkül... otthon meg már karriert csináltál; nem azt mondtad a múltkor, hogy bíró voltál?-De.- És milyen perekben hoztál döntést?- Hát... sokfélében. Az utolsó években például erőszakokban.- Engem is megerőszakoltak... a Szovjetunióban.- Ne mondd! - döbben meg Béla. - Hogy történt?- Hát... szállodában laktam és egy délután felmentem a büfébe enni... - kezdem a történetet és sorra elmondom, hogyan hívott meg Borisz, milyen volt a társaság, s hogy a kövérkés férfi a szobámba kísért.- És? - szól bele izgatottan Béla.- Felírta a címét - mondom és folytatom a történetet. Közben teljesen besötétedik, s a szomszédos ház csipkefüggönyein, a kiszűrődő fényeken nyugtatva a szememet, csak mesélek, mesélek.- Nahát! - szól bele egyszer Béla, és hangosat hörpint a poharából.- Szóval így történt - fejezem be.- Kérsz még egy kis bort? - kérdezi Béla, és úgy tűnik, remeg a hangja.- Nem, nem... köszönöm.- Akkor menjünk be. Még az ágyat is át kell húzni.

Fogjuk a poharakat, az üres üveget, és bevisszük a konyhába. Béla tiszta, de gyűrött lepedőt vesz elő a szekrényből.- Kisimul, ha kifeszítjük - magyarázza. - Melyikünk megy először zuhanyozni?- Menj csak te - válaszolom -, addig legalább elmosogatok.

Béla fogja a pizsamáját, elindul a fürdőszoba felé, s aztán megáll és visszafordul.- Majd ha csináljuk... tudod... - és sokatmondóan rámnéz -, tégy úgy, mintha... mintha... megerőszakolnálak. Az engem mindig nagyon feldob - mondja és eltűnik az ajtóban.

Két tenyerembe temetem az arcomat, rázom a fejemet, s úgy érzem, hogy az erőm le-55