Szivárvány, 1992 (13. évfolyam, 36-37. szám)
1992 / 36. szám
• •• Szállá alá poklokra Földváry-Boér Elemér: A kiszolgáltatottak. Keresztény Értelmiségiek Szövetsége kiadása, Budapest, 1991. 240 oldal. Lehetett volna új nemzedékeket tanító egyetemi tanár, neves kultúr-intézmény igazgatója, betölthetett volna magas társadalmi tisztségeket, ám a nagykönyvben sorsa másként íratott meg; az 1956. október 23-án kitört magyar forradalom másnapján hősi halált halt a barikádokon. Fiatalsága virágjában, 27 évesen, de már megjárva a földi poklok mélyét. Bölcsője jó helyen ringott. A Pest vármegyei Földváryak és az erdélyi Boérek sarjaként született 1930. június 15- én, Budapesten. A Lónyai utcai református és a Fasori evangélikus gimnázium tanulója volt, majd a Pázmány Péter Tudományegyetem hallgatója, ám nem sokáig: 1948 decemberében a származása miatti zaklatás miatt, ha nehéz szívvel is, elhagyta Magyarországot, Nyugatra távozott. Fél évig se bírta elviselni az idegen világot s 1949 áprilisában visszafelé vette útját szülőhazájába. A határon elfogták s kémgyanúsként hekekig vallatták, kínozták a szombathelyi Államvédelmi Osztályon. Semmit sem tudtak rábizonyítani s a verések ellenére sem sikerült hamis vallomásra bírni, így csak internálták. A Kistarcsai Intemálótáborban együtt idéztük vissza a magyar múltat, töprengtünk el a jelenen s szőttük a jövő terveit. Nem, nem álmodoztunk. Elemér történelmi ismeretei, a magyar társadalomról alkotott képe, a ránk köszönhető jövőről való elmélkedése is nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy megmaradjunk a valóság tetején. Pedig a szabadságtól megfosztott, láncokba vert ember hajlamos az ábrándozásra. 1950. október 25-én, az akkor már az őrzésünket a rendőröktől átvett ávósok a teljes meztelenségig mindenünktől megfosztva indítottak el bennünket marhavagonokba zsúfolva, a félelmet keltő ismeretlen hely felé. Másnap hajnalban együtt vertek fel bennünket kutyákat is segítségül hívó, géppisztolyos ávósok a Recski Kényszermunkatáborba. A szovjet GULAG-büntetőtáborokról lemásolt, a legújabbkori magyar történelem egyik legszégyenletesebb létesítményének története ma már közismert. Már amennyire a megőrzött emlékek felidézéséből, az egykori rabok beszámolóiból ez leírható. Földváry-Boér Elemér csakhamar e büntetőtábor büntető-brigádjában találta magát. Becsületességét, társaiért való áldozatvállalását a falatnyi kenyérért, egy szál cigarettáért a lelkűket is eladó besúgók áldozata lett. Gyakran osztották be a legroszszabb munkahelyre, ám csontra-bőrre fogyva is emberi méltósággal viselte sorsát. Ha a látástól vakulásig tartó rabszolgamunka és a sovány, semmi energiát nem nyújtó vacsora után körülülhettük valamelyik társunk vackát, gyakran hallhattuk Födváry-Boér Elemér rögtönzött előadásait, amelyek elfelejtették velünk a többszörös drótkerítést, az őrtornyokban álló géppisztolyos őröket s szárnyalhattunk a magasba, a szellem világába. Elemért 1956. november 15-én temették a Kerepesi temetőben. Pap Béla református lelkész búcsúztatta: "Ifjúsága biblia óráin tanult meg lelkesedni mindenért, ami nagy, szép, örök emberi eszmény és érték. A munka, a fogság kemény iskolájában tanult meg küzdeni és tűrni, szerette és féltette hazáját. Nem csak szóval, de életét is adta érte." Barátja és rabtársa, Sztáray Zoltán, 143
