Szittyakürt, 1977 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1977-05-01 / 5. szám
1977. május hó «IftVAKÖkT 11. oldal MEGJELENT YVES de DARUVÁR TRIANONI MUNKÁJÁNAK NÉMET KIADÁSA Yves de Daruvár ma már az egész világon ismert, felbecsülhetetlen értékű “Le destin dramatique de la Hongrie” című munkája az angol és magyar kiadás után megjelent német nyelven is “Das dramatische schiksal Ungarns — Trianon oder die Teilung Ungarns” címmel a Nemzetőr kiadásában. Hogy ez a nagyszerű munka végre német nyelven is megjelenhetett, az elsősorban a Brazíliában élő Zolcsák István 13000-os, s néhány lelkes magyar kisebb-nagyobb adományának köszönhető. A tökéletes és teljes fordításért pedig minden elismerés Sibylle Lankes és Gábriellé Troidl német fordítókat illeti meg. De, amíg a kiadó az angol kiadást megcsonkítva hozta ki, addig a német kiadást Peter Pastor “Eine französich-rumanische Intervention in Russland und das Ultimatum des Oberstleutnant Vix; Hintergrund der Ereignisse, denen zufolge Ungarn Siebenbürgen verlor.” (Eredetileg angol nyelven a The Canadian- American Review of Hungarian Studies I. évf. 1—2. számában, 1974- ben jelent meg.) És G. D. Satmarescu “Veränderungen in der demographischen Struktur der Bevölkerung Siebenbürgens” (eredetileg angol nyelven az East European Quarterly VIII. évf. 4. számában, 1975- ben jelent meg) című tanulmányával egészítette ki. Pásztor Péter tanulmányával, bár nem a legszerencsésebb ötlet volt azt itt közzétenni, nem kívánok részletesen foglalkozni, mert megítélésem szerint az lényegileg nincs ellentétben Daruvár könyvének szellemével és célkitűzésével. Sajnos, ez a legjobb akarat mellett sem mondható el a román G. D. Satmarescu (Szatmári?) tanulmányáról. Itt mindjárt ki kell jelentenem, nem azért, mert román. De, hogy tévedés ne essék, idézem a tanulmány bevezető részét az eredeti angol szövegből való fordításban: “Jelen tanulmány célkitűzése szem pontjából Erdély (Transylvania) alatt Romániának ama része értendő, melyet É-ról és K-ről az Erdélyi Alpok és a Kárpátok hegylánca fog közre. Ny-on Magyarországgal és Jugoszláviával, É-on pedig a Szovjetunióval határos. Az így meghatározott terület magába foglalja a Bánának nevezett történelmi tartományt, a Kőrösök és Máramaros vidékét, valamint a tulajdonképpeni Erdélyt. Ezek, jóllehet különböző egységek, Magyarországgal 1918-ig fennállott szoros kapcsolatuk révén sajátos népi és kulturális azonosságot mutatnak, ami élesen elkülöníti őket a balkáni Romániától. Bár egy félévszázad telt el azóta, hogy Nagy-Magyarországot a népek önrendelkezési elve alapján feldarabolták, az utódállamok, Ausztria és ironikus módon Magyarország kivételével, néprajzi tekintetben még mindig heterogének. A román munkák állításával szemben vonatkozik ez Romániával is, jóllehet az 1966- os népszámlálás szerint a lakosság öthatoda román nemzetiségű, s csak egyhatoda kisebbség, amely zömmel Erdélyben összpontosul, ahol a hivatalos adatok szerint is a lakosság egyharmada még mindig valamelyik nagyobb kisebbségi csoporthoz tartozik, mint amilyen a magyar, a német és a délszláv. Ez a népi különbözőség a vidék benépesedési folyamatának a következménye, ami a mai napig vita tárgyát képezi. A román lakosság a vidék dáko-román telepesei egyenes leszármazottjának tartja magát, mégis a különböző törzsek és népek későbbi Erdélybe történt behatolása folytán ennek a leszármazásnak a tisztasága és közvetlen volta kétes. Másrészt a magyarok valamikor 800 után hatoltak be a Pannon-medencébe és a történelmi Erdélyt csak a 11. században vonták uralmuk alá. Bár egyes magyar történészeknek az a véleményük, hogy Erdély ebben az időben lakatlan lett volna, nagyon valószínűtlen, az azonban igaznak látszik, hogy a rómaiak után Erdély első valóságos telepesei a magyarok és szászok voltak. Ez utóbbiak a mamagyar monarchia hívta be és telepített le itt a 12. században. A Bánát szláv és sváb telepesei csak jóval később, a 17. század folyamán érkeztek ide. Bárhogyan is álljon az első foglalás népesedés-történeti vitája, Erdély néprajzi fejlődése az évszázadok folyamán úgy alakult, hogy a románok már 1910-ben 2.8 milliójukkal szemben a magyarok 1.7 milliójával a legnépesebb népcsoportot alkották. A fennmaradó egynegyed millió lakos főleg német és szláv volt. Trianon óta a román lakosság viszonylagos számbeli túlsúlyát a kisebbségek rovására tovább növelte. így a román statisztika kimutatja, hogy a magyarok arányszáma Erdélyben az 1910-es harminc egynéhány százalékról 1966-ra egynegyedére csökkent, miközben a német- és jiddisnyelvű lakosság hanyatlása még drámaibb. Mindenesetre, Erdély jelenlegi népesedés történelme azt bizonyítja, hogy a népcsoportok ebben a térségben jelentős néprajzi változáson mentek keresztül. Jelen tanulmány célja ezekre a különbözőségekre rávilágítani, valamint általános képet nyújtani Erdély jelenlegi néprajzi helyzetéről.” (N.k. 217-8. o. - A kiemeléseket én eszközöltem.) Az idézet maga helyett beszél. Mégis lenne egy két megjegyzésem. Erdély, Máramaros és Kőrösök vidéke, valamint a Bánát nem különálló földrajzi egységek, hanem azok egy egészen egyedülálló földrajzi egységnek, a Kárpátmedencé-* nek szerves részei. Ha ezekről beszélünk, legfeljebb csak tájegységekről beszélhetünk. De pl. a Kőrösök vidéke és a Bánát esetében még erről sem, mert azok a Kárpátmedence legnagyobb tájegységének, a Nagy- Alföldnek a részei. Minthogy a Kárpátmedence több mint ezer év óta magyar tulajdon, nem lehet csodálkozni rajta, hogy azok nemcsak földrajzilag tartoznak össze, hanem népi és kulturális szempontból is azonos jellegűek. Trianonban “Nagy-Magyarországot” nem a “népek önrendelkezési elve” alapján darabolták fel, hiszen Sopron kivételével az ország egyetlen részében sem tartottak “népszavazást”, hanem kizárólag gyűlöletből, bosszúból és tudatlanságból tették azt. Ettől függetlenül egy ilyen zárt földrajzi egységet birtokló, évezredes múltú államnak, mint Magyarország, a sorsáról még a “népek önrendelkezési elve” alapján is csak az összlakosság, s nem pedig az egyes tájegységek lakossága lett volna hivatott dönteni. De, ha tájegységenként is szavaztatták volna meg 1918- ban a lakosságot, nemcsak Máramaros, a Kőrösök vidéke és a Bánát, hanem Erdély sem került volna román uralom alá a románok viszonylagos számbeli túlsúlya ellenére sem. Ugyanez áll a többi elszakított területre is, mert 1918-ban nemcsak az erdélyi románok, hanem a tótok egy része is Magyarország mellett szavazott volna; nem is szólva a ruténekről, zipszerekről, a bánáti svábokról és a nyugat-magyarországi vendekről és németekről. Azzal, hogy a dáko román származást megkérdőjelezte, még nem tagadta meg. Ezzel szemben minden történelmi alap nélkül Erdély magyar megszállását all. századra tette, nyilván azért, hogy ilyen módon meghosszabbítsa a talán mégis létezett dáko-román “őslakosság” erdélyi birtoklását. Mindentől függetlenül, ilyen földrajzi fogalom, Pannon-medence (Pannonian Basin) nincs. Ellenben van és volt Kárpátmedence, ami nem más, mint az a terület, amit a Kárpátok hegylánca Dévénytől Orsováig bezár. Ennek a medencének a rómaiak csak a Pannóniának (Dunántúl) és Daciának (Erdély) nevezett részét szállták meg. Ettől függetlenül, a római uralom bukásától Árpád bejöveteléig a régészeti leletek és történelmi kútfők tanúsága szerint az egész Kárpátmedencét rövid megszakításokkal a magyarokkal rokon hunok és avarok birtokolták. Hogy a magyarok a 800-as években nemcsak Pannóniát szállták meg, elég legyen csak a 40-es években Kolozsvárott a Zápolya utcában feltárt honfoglaláskorabeli lovas sírra hivatkozni, ami magyarul azt jelenti, hogy a mai Kolozsvár alatt egy honfoglaláskorabeli magyar temető rejtőzködik. Viszont Erdélyben a mai napig egyetlen olyan sírt vagy leletet nem tártak fel, amelyik a dáko-román nép jelenléte mellett tanúskodna. Még kihívóbb és megtévesztőbb az a megállapítás, hogy “Erdély néprajzi fejlődése az évszázadok folyamán úgy alakult, hogy a románok már 1910-ben 2.8 milliójukkal a legnépesebb népcsoport” volt. De, hogy aztán ez hogyan történt, mégcsak célzást sem tesz rá. Pedig az egész erdélyi kérdésnek ez a kulcspontja. Ezért elég legyen itt a következőket megemlíteni: 1293-ban III. Endre elrendelte, hogy “valamennyi erdélyi oláh” a fehérmegyei Székes nevű uradalmába költözzön; 1700-ban Erdélyben az oláhok létszáma 250 ezer volt, ami 1811-ig a tömeges bevándorlás — így pl. 1802-ben a török elől menekülő Michalacha Satu oláh vajda 70 ezer oláhval kért és kapott letelepedési engedélyt Erdélyben — folytán 950 ezerre szaporodott, vagyis 110 év alatt megnégyszereződött. Ugyanakkor, a törökökkel és Habsburgokkal való viaskodásban kivérzett magyarság számát a Habsburgok által támogatott Hora-Kloska-féle (1774) és Avram Jancu-féle (1848) oláh felkelések véres magyarirtása is megtizedelte. Nem is szólva a románok félévszázados tervszerű románosításáról és magyarirtásáról. De mindennél lényegesebb az, hogy a tudományos mezbe öltöztetett, tárgyilagosság látszatát keltő 14 oldalas tanulmányával és a hozzáfűzött 11 oldalnyi statisztikai táblázatokkal és térképvázlatokkal — szerencsére a német kiadásban ezeket nem közölték — azt igyekszik tudatosítani, hogy az elmúlt 50 év alatt Románia annyira homogén nemzeti állammá alakult át, hogy a lakosság öthatoda már román. De Erdélyben is, ahol az egyhatodnyi kisebbség zöme él, a lakosság néprajzi struktúrája úgy megváltozott, hogy a magyarok ma már a lakosságnak csak egynegyedét teszik. Vagyis szerinte az erdélyi kérdésben az a lényeg, hogy a románok már Erdélyben is olyan túlsúlyban vannak, hogy a “népek önrendelkezési elve” alapján Erdély és a vele együtt elcsatolt területek hovatartozása nem vitás. Ezen mit sem változtat az, hogy még az ő becslése szerint is a románok által kimutatott 1.6 millió helyett minimálisan 2 millió magyar van még mindig (N.k. 234. o.), hogy az elmúlt 50 év alatt a magyarok biológiai vesztessége 400 — 900 ezerre tehető (N.k. 231. o.), hogy “Erdély Regáttól nemcsak néprajzi, hanem földrajzi, történelmi, kulturális és gazdasági szempontból is” annyira különbözik, “hogy a Kárpátok hegylánca Erdély és Regát között még mindig több, mint egyszerű természeti akadály”. (N.k. 234. o.) Ezek ugyanis csak arra jók, hogy a tárgyilagosság látszatát keltve az olvasót még inkább meggyőzze a románok számbeli túlsúlyáról. Ha tehát a tanulmány szerzője valóban képet akart volna adni a Romániához csatolt területek néprajzi struktúrájának jelentős változásáról, illet volna neki az általánosítások és ferdítések helyett az itt felsoroltakra is röviden rávilágítani. De hát ezt még egy szabad földön professzoroskodó romántól sem lehet elvárni. Ettől függetlenül, ismerve a román mentalitást, mindarra, ami a tanulmányban a magyarokra látszólag kedvező, rögtön rá fogják vágni: Ki az a Satmarescu?; viszont arra, ami benne a románokra kedvező, azt fogják mondani: Ez egy magyarok által kiadott könyvben Jelent meg, s hozzá német nyelven. És jogosan! Éppen ezért az elmondottak után nyíltan meg kell mondani, hogy ezt a tanulmányt sohasem lett volna szabad a német kiadásban közzétenni. Nemcsak azért, mert az nincs összhangban a könyv mondanivalójával és szellemével, hanem azért, mert a még mindig divatos, de csak a rendező nagyhatalmak pillanatnyi érdekéhez igazodó “népek önrendelkezési elve” éppen Erdélynek és a többi elszakított területeknek erőszakkal megváltoztatott “néprajzi struktúrája" miatt a Kárpátmedence és benne a magyar kérdés jövőbeni rendezésénél a földrajzi, történelmi, kulturális és gazdasági tényezők mellett többé döntő szerepet nem játszhatik. Aki az elmúlt 50 év tragikus tapasztalatai ellenére is, akár tudatosan, akár tudatlanságból, még mindig a “népek önrendelkezési elve" alapján “politizál" és keresi a magyar kérdés megoldását, az akarva, nem akarva, vét az egyetemes magyar érdekek ellen. Fel kell vetni tehát a kérdést: Kinek használt Satmarescu tanulmányának a német kiadásban való megjelentetése? Nekünk, magyaroknak, nemi De még a szerzőnek sem! Hát akkor, kinek? Egyedül a románoknak! Már többször rámutattunk, hogy minden kiadványért elsősorban a kiadó felelős. Áll ez a jelen kiadványra is, annál is inkább, mivel ez is, akárcsak az angol kiadás, nem a kiadó, hanem a magyarok áldozatkészségéből született meg. Sajnálattal kell megállapítani, hogy a kiadó, mint annak idején az angol kiadás megcsonkításáért, úgy most a német kiadás szerencsétlen megtoldásáért is, a felelősséget a munka kiváló, jóhiszemű — tudtommal se angolul, se németül, se magyarul nem tudó — szerzőjére hárítja, mikor a tanulmány végén feltűnően, bekeretezve ezt nyomatta ki: “A francia kiadástól eltérően a szerző szükségesnek vélte a két tanulmányt, mint függeléket, a német kiadásba felvenni...” (N.k. 236. o.). Nemcsak azért sajnálatos ez, mert ennek a felbecsülhetetlen értékű munkának a szerzője tőlünk több tiszteletet és megbecsülést érdemelne, semhogy jóhiszeműségét kihasználva őt lejárassák, hanem azért is, mert az ilyen megcsonkítások és szerencsétlen hozzáfűzések a munka hitelét is veszélyeztetik! CSIKMENASÁGI A HÍRSZOLGALAT úgy értesült, hogy a baltimorei magyarság körében mozgalom indult a Baltimore-i Magyar Egyesület egyik vezetőségi tagjának eltávolítása érdekében, akiről kiderült, hogy rendszeresen hazajár Magyarországra s ott kapcsolatbalépett hivatalos szervekkel is. (FMH)
