Szittyakürt, 1973 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1973-11-01 / 11. szám

4. oldal »ITTVAKOkt 1973. november hó ”NEM ELÉG MAGYARULNI MAGYARTALANUL” (ÖTÁGÚ SÍP — új magyar folyóirat) “Nem elég alapulni alaptalanul, nem elég magyarulni magyartalanul még egyszer nem elég." Kannás Lajos "Illyés Gyula a “Hajszálgyőkerek­­ben” a magyar irodalmat ötágú sípnak nevezi. Az egyiket az anya­országban fújják, a másikat Er­délyben, a harmadikat a Délvidé­ken, a negyediket a Felvidéken az ötödiket — végre valaki kimond­ja — a diasporában. Innen a nevünk: "ÖTÁGÚ SÍP” — írja a beköszöntőben Hamza András szerk. és kiadó, az új folyóirat első számában. A folyóiratot elolvasva, amit mon­dani lehet — jó. Átkozottul jó. Új, izgalmas, érzelmekre ható, felbor­zoló. Magyar, magyaros, abban az ér­telemben is, ahogy az Irodalmi Új­ság nem az, mely ma inkább már a "magyar anyanyelvű” írók lapjává vált, mint ilyen egy langyos — hova is tegyem — se-se lett, ha néha meg is jelenik benne egy-egy dörgedelem. Akiknek szánva lett, akikre hatni és befolyásolni akart, azoknak nem kell. A magyaroknak. A lap célkitűzéseiből: "nyilvánosságot adni azoknak, akik az ötödik sípon muzsikál­nak ... a színárnyalatok harmó­niájában ... figyelve a másik négy síp hangjára ... Lehet, hogy az otthoni kormányzattal nem ér­tünk egyet, vagy több mindenben nem értünk egyet, vagy hol egyet értünk vele ,hol nem — de egyet felfogtunk: EZ VAN. EZ A REALI­TÁS ... Ez a kormányzat a ma­gyarság megmaradásának az egyik döntő tényezője ... Mindent, ami látásunk szerint a magyarság meg­maradását szolgálja, bátorítani és támogatni igyekszünk, még akkor is, ha azt ideológiai ellenfeleink fémjelzik.” Csak lassan a testtel, hevülettel. Átkozottul jó? Nézzük csak, mit is akar eladni. Nagyszerű Illyés "Ko­szorú” c. verse. A folytatás is "Jele­seink Petőfiről”. Őszinte írások, reá­lisak. Aztán egy kis töltelék. Majd Kannás "Még egyszer nem elég” c. verse. Ez nekünk “nyugatosok­­nak” — és a szerkesztőségnek is — szól. Kányádi "Lakodalmas” c. ver­se. Minden írás igényes, színvonalas. Ami kilóg a lapból, Ignácz Rózsa "Boldog Máriskó”-ja. Avagy a bol­dogság ilyen Máriskó-szerűségét sze­retnék megvalósítani — saját családi életükben is — a szerkesztők? Vé­gül az "Állandó rovat”-ban Nagy Ká­roly írása. Ez az, amit el akarnak ad­ni. Az EZ VAN-t. A szerk. szerinti "realitást", ami egyben “a magyar­ság megmaradásának egyik döntő tényezője". Dehát mi is az igazi realitás? 1945- ben az orosz hadsereg elfoglalta — és nem felszabadította — Budapes­tet és Magyarországot. (L. Sztálin 5. sz. Hadparancsa.) Sztálin a magyar­kérdést “vagon kérdésnek” tartotta, ami egy bekebelezéssel is fenyegette az Új Szó fejléce szerint: "A Vörös Hadsereg lapja a magyarországi la­kosság számára”. Csak később lett átírva "Magyarország lakossága szá­mára”. De a való helyzet ezzel nem változott és a megszállás ma is ér­vényben van. Magyarországon a had­seregen keresztül az oroszok az urak. Az országban az történik, amit az oroszok akarnak, vagy engedé­lyeznek. Az ország nyakára ültették először a néptől idegen, ellenséges Róth Má­tyást és quisling bandáját. Ezek az idegenek a magyarság olyan üldö­­zöttségét valósították meg az ország­ban, amelyek történelmünk legsöté­tebb lapjai közé tartoznak. Gerővel sem sokat változott a helyzet, továbbra is magyarellenesség volt az uralkodó. így nem csoda, hogy 1956- ban a nép, a nép haragja szinte 24 óra alatt elsöpörte őket. Ekkor, mint ismeretes az oroszokhoz fordul­tak segítségért. A harcok ekkor az orosz hadsereggel folytak és a nép kivívta szabadságát, függetlenségét. Ezt a szabad és független országot támodta meg az orosz hadsereg no­vember 4-én másodszor. Maiéter honv. minisztert és társait tőrbe csalva, az oroszok tartóztatták le. Nagy Imre miniszterelnököt és tár­sait, kik az orosz hadsereg elől a jugoszláv követségen kerestek mene­déket, ezt meg nem kapva, az oro­szoknak lettek kiadva. Elítélésük — miért? mert a magyarság csodálatos egységben kivívta szabadságát, meg­verte az orosz hadsereget? — titok­ban történt, feltehetően az oroszok által, mint kivégzésük is. Az orosz hadsereg pedig új quislinget, Kádárt és társait ültette a nép nyakára. Ezek a tények igazolják, hogy Ma­gyarországon a megszállástól nap­jainkig az oroszok az urak, csak az történik, amit ők akarnak, engedé­lyeznek. Voltak Magyarországon, akik 45- ben úgy gondolták, a magyarság elő­nyösebb helyzetben lesz, mint a cse­hek, szerbek, románok, a magyar lakosságú területek is megmarad­nak, mert 1918-ban a kommunista hatalmat ezen népek hadseregei semmisítették meg. Ezek az embe­rek tévedtek. A népidegen, ellensé­ges quislingek soha nem is próbál­tak ezzel a ténnyel érvelni, mert a magyarság megsemmisítését célzó érdekek kiszolgálói voltak és ma is azok. A magyar nép megsemmisítésének tervszerű lépései ma már megálla­píthatók. A megszállást az orosz had­sereg olyan vandál brutalitással haj­totta végre, hogy ez már mutatta a célt — a magyarság kiirtását. Mun­kásokat, parasztokat, asszonyokat, diákokat hurcoltak el tömegesen. Mindenki bűnös volt. Mindenkinek "igazolni” kellett magát. Kezdetét vette a magyarság üldözése olyan fokon, hogy senki sem tudta, megéri-e még a holnapot. Egymás után tűntek el azok a baloldali ele­mek is, akik — magyarságukat meg nem tagadva — nemzeti alapon áll­tak. Roth és Gerő hírhedt ÁVH-ja zsidókra, cigányokra, szlávokra, ro­mánokra, svábokra épült. Magyar alig akadt közöttük. Életbe léptek a hírhedt "adminisztratív eszközök”, mellyel olyan állapotot teremtettek az országban, hogy a legmagasabb lett az öngyilkosok száma és a leg­alacsonyabb a születési arányszám az egész világon. Kezdetét vette az oroszok betelepítése, akik a magyar nyelvet megtanulva, magyar nevet vettek fel. Az oroszok csak azokban bíznak meg, akik nem magyarszármazá­­súak, vagy hajlandók magyarságu­kat megtagadni. így kialakult az a helyzet, hogy mindenkinek jobb a helyzete, mint annak, aki "csak ma­gyar”. A magyar ma megbízhatatlan, gyanús, másodrendű állampolgár Magyarországon. Erre szomorú bizo­nyítékok tömegével szolgálnak, köl­tőink, íróink műveikben. “A faj vé­dői" c. versben — Ady örmény, Zrí­nyi horvát, Petőfi szlovák, Széche­nyi olasz, Mátyás latin, Áron mon­gol, Rákóczi Ferenc kurd, József Attila fél-kun, fél-román, stb., stb., és ha nincs más, akkor (Arany) bal­káni, de nem magyar. Egy másik "magyar nyelv, lángjaid kígyóként a lalaj szintjén iramítva — sziszegve néha a kíntól, többször a béna dühtől, megalázott... Újra a fű kö­zött, a gazban, az aljban. Mint év­századokon át, a behúzott vállú pa­rasztok között.” Egy ország ráng mögöttetek, veszejtve véreit — egy ország megnyitott ere lüktetve vér­zik. Meddig? S miért? S kiért? Aztán Veres Péter utolsó írásai. És a töb­biek. Itt és otthon. Sorok tömegével lehet bizonyítani a magyarság — és nem az idegenek — sanyarú, nyomo­rult sorsát, életét ma az országban. A párttagok — az új arisztokrá­cia — minden téren elsőbbséget él­veznek a nem párttagok előtt. Az igazi arisztokráciát azonban a köz­ponti párttagok képezik. Számuk tit­kos és az is titok, kik is tartoznak közéjük. Feltehetően, akik Oroszor­szágban végezték iskoláikat, a bete­lepített oroszok, az emigránsok és persze azok, akik nem magyar szár­mazásúak, vagy magyarságukat meg­tagadva, nemzetiségi származást han­goztatnak. Ezek egymást közt szíve­sen társalognak oroszul, igénylik az orosz sajtót. Bizonysága ez annak, hogy a vezető réteg el-oroszosítása már is folyamatban van. És bizonyít­va azt is, hogy a vezetésben való részvétet, a jobb módot az eloroszo­­sítás fegyveréül használják. Mindezt csak aláhúzza az orosz nyelv kötele­ző oktatása minden iskolában. Sze­münk előtt van egy folyamat, mely először a vezetést igyekszik eloro­­szosítani, hogy később a népet oro­­szosítsa el. Ma egy belső széttépettség a jel­lemző az országban. Az egymást váltó quislingek soha, semmit sem tettek a magyarságért. Az államvezetés felelős tényezője helyesnek tartotta a kétnyelvű utca­táblák fölszerelését mindenütt, ahol illik, "Pl. Gyulán is, ahol 5% a ro­mán kisebbség. Ugyanakkor soha egy szó sem esett részükről a cseh, román, szerb rémségek, magyar ül­dözések ellen, vagy a 45-ben és 56- ban Oroszországba hurcoltakért. A tény az, hogy az a kormányzat nem a magyarság megmaradásának, hanem pusztulásának egyik döntő tényezője, mert néptől idegen. Nem érdeke és nem is akarja a szétszórt­ságban élő magyarságot és gyerme­keiket megtartani magyarnak: "az asszimiláció folyamata tör­vényszerűnek mutatkozik, amit nem lehet nem is célszerű akadályozni...” Amit akar ez a kormány az emig­ráns magyarságtól az az, hogy "egy érzelmi kapcsolódás, kultu­rális vonzódás, az érdeklődés fenn­marad, és ezek révén ... hídépítő pillérekké válhatnak ..." idézi a lap az otthon élő dr. Puskást, majd Nagy Károly szerkesztő bizott­sági tag véleménye, hitvallása — "ez jelenünk és közeljövőnk ma­gyarországi és külföldi magyar feladata, felelőssége ...” Kétféle realitás van. Az igazság realitása — és az erő, az erőszak realitása Krisztus és a zsidóság ak­kori vezetői közti vitában Judás az erő realitását fogadta el és 30 ezüst pénzért elárulta az igazságot, Krisz­tust. Minket itt semmi sem kénysze­rít az erőszak szolgálatára. De meg­van a lehetőségünk, ami egyben a kötelességünk is, az igazság hangoz­tatása és szolgálata minden fóru­mon, minden alkalommal, minden lehetséges erővel. Annál is inkább, mert senkinek közülünk nincs mód­jában sem hatni sem befolyást gya­korolni erre a kormányra. Ezért is nincs más reményünk se, csak az igazság, mely elől még ez a kormány se bújhat el, és amit végül a patró­nusának is tudomásul kell venni, ha egységben, meg nem alkudva állunk mindenkor az igazság oldalán. A magyarság megmaradásának pe­dig kulcskérdése az ősiség, a szárma­zástudat. Pl. az írek majd mindegyi­ke tud ha többet nem egy-két ősi szót. És tudja azt, hogy egy ősi nép a kelta utóda, mint ilyen, a világ egyik legrégibb népének a tagja. Ezért fontos számunkra a szumér származás tudata, ennek elmélyítése. Lassan az egész világ elismeri ezt a bizonyítékok súlya alatt, csak otthon és itt is egy csak szavakban magyar­­kodó csoport tagadja, akiknél szin­te kivétel nélkül kimutatható az ide­gen, nemzetiségi származás. Az új lap, ha a magyarságot akar­ja valóban szolgálni, akkor hangoz­tatnia kell — engedtessék meg a magyarságnak, hogy annyira magyar legyen, mint az orosz-orosz, a román­román, a német-német, a francia­francia, a zsidó-zsidó, stb. És ha az anti-szemitizmus, anti-zsidóság bűn, bűn az anti-magyarság is ugyanany­­nyira, ugyan úgy. Legyen végre a magyar vezetés és kormány végre vérségileg is magyar, hogy ne legyen “a nép melletti állásfoglalás miszti­kus parasztimádattá a nemzet szol­gálata nácizmussá” bélyegezve, az idegenek által. Legyen végre hazánk. Illyés írja — "A magyaroknak nincs hazájuk, amelyet Petőfi akart még nem teremtődött meg ... Min­den harmadik magyar idegen nyelvi környezetben él... Számuk ... apad. Nyelvünk őrzője, a parasztság eltű­nőben ... Számbelileg is évről-évre fogy" Ez az igazság. Az új lapnak is ezt kell hirdetnie, ha a magyarság meg­maradását kívánjuk szolgálni. így és ekkor lesz bőséges olvasója, előfize­tője a lapnak. Az erőszak realitásá­val való alkudozást pedig hagyjuk a Judásoknak... P. Király Hírek • A szabad világ kommunista-kolla­­boráns propagandistái mindent el­követnek a Moszkvába kitalált "bé­kés koexisztencia” népszerűsítésére. Ennek első jele, mint mondják, a baráti munkamegosztás, az egyik fel, a másik le, ez a helyes: A kommu­nista szövetség államai fel-, míg a NATO-államok leszerelnek. Ennek eredménye biztosan a Moszkva által kívánt béke, a temetői csend örök békéje lesz. ♦ A dél-vietnámi "Felszabadító Nem­zeti Front" megbízottja mondja, hogy "a vietnámi béke a szovjet— vietnámi barátság eredménye, a vietnámi nép hosszú és küzdelmes harcának eredménye, amelyet a tá­madó imperialista Amerikával szem­ben vívott”. A harc a békéért Viet­námban — mondja a vietkongi meg­bízott — csak az első lépés a vietná­mi nép békés, demokratikus és füg­getlen létéhez Vietnámban”. Otthon vagyunk! Jön a békés kommunista élet az egész Vietnámban. És talán nemsokára majd Kambodzsában is. ♦ • Az idén tizedszer rendezték meg Komáromban a felvidéki Jókai-napo­­kat. Az ünnepségsorozat keretében a magyar nyelvű irodalmi színpadok, színjátszó csoportok, művészeti együttesek vetélkedője zajlott le. A műsort, a szép szó ünnepe címen — évfordulóik miatt — főként Petőfi, Madách és Csokonai műveiből állí­tották össze. Nem feledkeztek meg azonban a ma élő magyar szerzőkről sem. A pozsonyi Forrás Irodalmi Színpad például Juhász Ferenc "A szarvassá változott fiú" című versét mutatta be színpadi feldolgozásban.

Next

/
Oldalképek
Tartalom