Szittyakürt, 1963 (2. évfolyam, 1-9. szám)
1963-10-01 / 9. szám
4. oldal. SZITTY AKURT 1963. Október hó. NEMZETÜNK SZÖRNYŰ TRAGÉDIÁJÁNAK IGAZ ÉS VALÓ TÉNYÁLLÁSA KÖPÖNYEGFORDIT ÁS Érthetetlen módon mindez ideig senki sem leplezte le még az 56-os szent magyar forradalom “elbukásának” tulajdonképpeni okát. Eddig még senki sem adta egyéb magyarázatát a Szovjet gyors beavatkozásának, a forradalom általuk való kegyetlen vjérbefolytásáhak, mint — a legjobb esetben is az átkos yaltai megegyezésben rejlő jogalapot, a magyar bauxit és ásványolaj, a magyar búza és vágómarha további kizsákmányolására szóló elhatározottságot és az elnyomott nemzetekben ezúton feltámadt szabadságvágy, villámgyors újbóli megsemmisítésének szükségességét. Persze kizsákmányoló és elnyomó hatalmuk fenntartása érdekében. Való tény, hogy ezek is anynyira kézenfekvő okoknak tűnnek, hogy azok mögé is könnyen és elfogadhatóan elrejteni lehet a való, az igazi okot. A Nyugat részéről történt “cserbenhagyásnak” tulajdon képpeni oka nem ez volt. Nem Yalta (szellemét leszámítva) és nem a háborús státus-quo fenntartása eredményezte a forradalom elárulását. Nem és nem! Nagy Imre kormányának a forradalom végső napjaiban történt csatlakozása — hisz kezdetben, jó ideig maga is ellene küzdött, — s igy az ENSZ. alapokmánya szerint is törvényesnek minősült “semlegesség —nyilatkozata” a szabad világ e célból való segítségül hívása, egyáltaláoan minden nemzet nemzetközi jogilag garantált önrendelkezési joga, s ezen felül az idegen nemzetek döntő többségének teljes ' és tökéletes rokonszenve a forradalom mellett, Nyugat számára bőséges jogalapot kínáltak a forradalom sikere érdekében való akár fegyveres beavatkozásra. Igen, a törvényesült kormány, a kiszabadított hercegprímás, s az egész Nemzet esedező kérelme elégségesek lettek volna Nyugat beavatkozására, ha a tulajdonképpeni ok nem másban, nem máshol lapult volna a Szovjet általi újabb véres elnyomásra Miért hallgat hát a (szabad) — világ még ma is a dicsőséges forradalom 7-ik esztendejében is annak geneceodisezer voltos szellemi erővel jelentkezni az uj táborba, ami ősidőktől kezdve csak most kezd kiváló önkéntesekből összegyűlni.. A fenti cikk az ÖSSZETAR TÁS 1938, junius 5-1 számában került leközlésre. íus, nemzetirtó vérbefolytásának igazi okairól? De miért hallgatnak a “nem seti” bizottmánynak minden lében kanálként szereplő politikusai, a magyar trónra igényt formáló Habsburg Ottó és főleg miért hallgatnak a va lóban nemzeti sajtó termékeink hírlap és közírói, a történészeink, a jogászaink s az egész nyugatra menekült, értékes szellemi tényezők? Azaz hogy még az is érthető, ha a bizotmányosok és Smith kapitányuk hallgatnak — ma is közös tálból cseresznyézvén az itt, közöttünk is hétpróbás hazaárulókkal, — de miért hallgatunk mi? AZ IGAZI OK, — ma ezt m£r nyíltan megvallhatjuk, s bátran meghirdethetjük, — MEGDÖNTHETETLEN tény ként fekszik az azon napon “kitört” 2-ik izraeli arab háború tényében! —Szomouru, hogy a rab Magyarország forradalma iránt minden rokonszenvét kinyilvánító francia és angol kormányok sem láttak ez ügyben az orruknál tovább. Hirtelen gyorsasággal siettek Izrael fegyveres megsegítésére, váratlan gyorsasággal a támadó fél oldalára helyezkedve. (Háborús bűneikért elmaradt a nürbergi mintára szabott felelőségre vonás. Még Izraelt illetőleg is.!) A történelem Ítélete, minden bizonnyal lesújtó lesz a két európai nagyhatalom igy elhamarkodott, végzetes döntésére nézve. Ha nem másért, hát azért, mert ily könnyen estek egy létszámra kicsiny, de befolyásánál fogva hatalmas szabad nemzet, számunk ra azért készített csapdájába, hogy ezzel eltérítsék egy másik számarányban kicsiny, de hősiességben, történél mi helytállásban óriás rab nemzet szent ügyéhez való, sokkal indokoltabb fegyveres csatlakozásra. Izrael jól időzített pokolgépe a kellő pillanatban robbant. Franciaország és Anglia elfelejtette Szuez helyett a hősi szabadságharcát vivő Magyarország határára küldeni hadilétszámú divízióit és az USA valamint az ENSZ többé már nem értek rá a Szuezcsatorna-válságban éppen oldalukon kardoskodó Kruscsev magyar vérfürdőre készülő páncélos divízióit megállításra kényszeríteni. A tüzetszüntess követelés Szovjet-USA kiadásban Izrael, Franciaország és Anglia kormányainak szólott csupán. Igen ám, de a főkérdés lényege nem az, hogy mindezt a hadi-cirkuszt hogyan volt képes a kis Izrael teljesen vá-Kolozsváron irodalmi est alkalmából. Jobbszélen: Sértő Kálmán, balról: Zilahi-Farnos Eszter, Juhász József, Ütő Mária, Gellért Vilmos, ürmössy Anikó és Havady-Nagy Ilona. Irta: Most, amikor szivemre tett kézzel és felemelt fővel esküszöm, hogy mindörökre ott hagyom a szélsőbaloldalt és katonás, kemény léptekkel átmasirozok a szélső jobboldal frontjára, be kell vallanom, hogy ezt végtelen keserűséggel, nagy kíváncsisággal és ugyanakkor örömkönnyet fakasztó forró magyarsággal teszem. Otthagyok csapot-papot és harminc heti és napilapot, hogy rímben fejezzem ki magamat. De végre elérkezettnek látom az időt, hogy letépjem magamról a szolgaság láncát, amit a zsidók az Írásaimra ugy-ahogy megfizetve rámraktak. kérdezzem az emberektől, hogy három és fél évig nem hiába koptattam-e a ceruzát? A felelet két napon belül megkaptam a zsidóktól. Pestre gyaloglásom után két nap múlva egész oldalakon hozták a zsidó újságok verseimet, négyet-őtöt egyszerre* • • p Úgy szórták elém a pénzt, mint a szibériai szél a hődarát. Még túlfűtött fejemhez sem kaphattam, amikor már Is szabad bejárásom volt a színházi öltözőkbe és lokálokba, ahol az utóbbi helyen a meztelenség látványának voltam megdöbbent szemtaból meglehet tömni három szalmazsákot? — Ezek zsidók, de azért magyarok — kaptam a felele tét. Már akkor is kétkedve fogadtam vezetőm részéről ezt a valóban, mindent elpalástonl akaró hitsorsosl megállapítást, mert én Somogybán és Baranyában nem llylyen kaftánban Járó, szakálas honfiakat láttam. Lassankint meg kell szoknom, hogy a pesti negyvenezer kocsma főnökei között alig láttam egy százalék keresztény tulajdonost. Mert a kocsmába is a zsidók űztek. Felöltöztettek és telegyömöszölték pézzel a zsebemet, hogy Ady Endre sorsára Juttassanak. A sors másként akarta. Erőre kaptam a tizenkettedik óra előtt.... Most, amikor örökre búcsút mondok a szélső-baloldalnak, óriási hídnak érzem magam, amely átível szabad karcsúsággal a szélső jobboldalra. Nevezzék ezt az öntudatos pálfordulást köpönyegforgatásnak a baloldalon, én nem törődöm vele. A juhász is kifordítja a subáját, ha a puszta ege alatt zuhogni kezd az eső. És én a jégzuho- I gást nem a magam feje, hanem a magyarságé felett ér’ zem ropogva pattogni. Sasszemekkel, oroszlán ordítással és költői meglátások kai mondom, hogy óriási belső revízióra van szükség ebben az országban, ahol az “üzletnek rendületlenül légy hive óh zsidó”-t félmillió ember dugdossa a főbb gócpontokban és a falusi boltok pult jai mögött. .. A baloldali siránkozó támadások érnek majd a vérbeborult szemű és göndörhaju szerkesztők tolla alól. Mert tudják azt, hogy százezer zsidó titokban van bennem, amit közöttük gyűjtöttem össze, amikor a Dob- utcában sóletet uzsonnáztam velük. Ez a sok titok nem szó ritható bele egy cikk keretébe. De van rá mód, hogy lépcsőzetesen mindent leírjak heteken keresztül... Hát igen! Szökött katonának érzem magam, aki az utolsó pillanatban nem bujkálva, de kemény fejtartással átjöttem a tüzvonalon, De a fegyveremet magamma] hoztam. Magammal hoztam a ceruzát, ami sokszar veszélyesebb a mozsárágyunál Nem akarok itt rangra emelkedni. Legyek én csak közke tona. Tudok éhezni, fázni rongyosan Járni és írni! De végre szabadon akarói szólni úgy, mint magyar kői tőhöz illik. Egy könnycsepi van a szemeben, amikor visa szanézek a régi frontra, aho] még sok tépelődő és zsidópénzen megfizetett zsoldos magyar van. Aztán előre kapom fejemet és megyek szállá az “ÖSSZETARTÁS” olvasóinak egy része nem ismerne, úgy kötelességemnek tartom, hogy röviden bemutassam magamat. Képzeljenek el egy magas sovány, I- gen kopott ruhás fiatalembert, aki minden szenvedése mellett sikert aratott az élet ben.... Még 17 éves nem voltam, amikor beálltam katonának. Négy évig ettem a komisz kenyeret. És úgy érzem, hogy a rengeteg sport, amiben résztvettem, az tette erőssé az idegeimet, hogy a zsidócsákány ne tudja összerombolni. Katona koromban olyan szótlan voltam, mint a kilométerkő. Szabad időmben olvastam és verseket írtam. Még akkor nem is gondoltam öt elemit járt fejemmel, hogy pár év múlva franciára, németre fordítanak a verseimből és Petőfi és Ady után emlegetnek. Pedig a sors igy akarta. Mikor leszereltem a kaszárnyában, négy évi szolgálat után, kopott ruhában, pénztelenül mentem haza az édesanyámhoz. Csak a sok drága könyvet vittem, amit az akkori magas zsoldflzetési konjuktura alatt összevásárolhattam. Másnap újra elbúcsúztam rég nemlátott édesanyámtól. Egy darab kenyérrel és 1500 verssel nekivágtam a 380 kilométeres útnak, hogy Pestre érkezve sze liden és kalapleemelve megnuja. Később mindenhez hoz zászoktam. Megszoktam a zsi dó simogatást, a pénzt. Megszoktam, hogy a drágább mo zikban, színházakban, kávéházakban, éjszakai mulatóhelyeken, nagykereskedések^ ben, bankokbaní, cukrászdákban és sörözőkben csak zsidókat lássak. Azt is megszok tam, hogy a Teleki-téren tartózkodó kubikusok között ne lássak zsidót. Amerre mentem, mindenütt keresztény ember húzta a kocsit, a csupán pénzt cipelő zsidó handlé után. De nem láttam zsidót sem aszfaltot fejteni, sem kátrányt főzni az útjavításhoz. Nem láttam zsidó kéményseprőt, zsidó utcaseprőt. És ami a legfőbb: nem láttam hat gyerekes zsidó családot éjszaka dideregni a ligeti pádon. Zsidó csak főszerkesztőnek, b a n k á rnak, színigazgatónak, kereskedőnek — és a legtöbbjét 25%os fizikai munkával Is megélő ravasz embernek láttam, akik láncszerű összeköttetésük révén mindig el tudták érni, hogy gyengítsék, sorvaszszák, elkedvetlenítsék és idő előtt megöregitsék a magyart! Öt évvel ezelőtt, amikor egy kiborotvált zsidó társaságában végigsétáltam a Rombach “sugárúton” kalauzomtól megkérdeztem, hogy ki az a sok bársonykalapos ember, akinek lenyirt szakáié- 1
