Szekszárdi Vasárnap. 2009 (19. évfolyam, 1-45. szám)
2009-10-11 / 35. szám
ANNO 2009. október 11.- SZEKSZÁRDI vasArnap ÓDON DERŰ 240. Kilenc különc '99-ből ligha véletlen, hogy a Tolnamegyei Közlöny két egymást követő 1899-es számában egymást érik a különös esetek, s ezek főszereplői, elszenvedői, megírói a különcök. Az első maga Jókai Mór, akiről a Palást írói álnéven Borzsák Endre írt szeptember 24-én Tövisek című rovatában. Az okot a nagy nemzeti mesemondó második különlegessége szolgáltatta, mint. (Az elsőt kevesebben ismerték, pedig ez az érdekesebb: 60 éves kora után újra nőttek a fogai!) Amire az ország fölkapta fejét: Jókai elvette Nagy Bellát, a nála csekély 54 évvel fiatalabb kezdő színésznőt. „A világ egy része szánja, másika gúnyolja, harmadika elítéli... Mindezeket elkerülendő a nagy koszorús szépséges menyasz- szonyával elment, elmenekült Itália bájos, napsugaras ege alá, mézeshe- tezni a narancsligetek üdítő árnyában, ahonnan talán vissza se jön addig, míg gólya nem áll a házhoz, bebizonyítván, hogy ő az »Arany ember«, ki megírta - joggal! hogy az »öreg ember még nem vén«, és hogy »Mégis mozog!...«” Jókai és Nagy Bella különcségét nem kell magyaráznunk, Borzsáké pedig - előbbi huncutkodásán s a Velence köré ültetett narancs tévhitén kívül - abban állt, hogy csupán egyet kifogásolt: „miért nem áldatta meg házasságát templomban, minek mutatott ezzel rossz példát a népnek”. A szemközti oldalon Az igazmondó Geiger címmel a jövendő első magyar professzornő, Dienes Valéria apjáról olvassuk, hogy „ismét csinos kis füllentést tálalt fel olvasóinak”, „de neki már veleszületett tulajdona, hogy az igazsággal folyton hadilábon áll”. Arra, hogy a hetilap halálát jósolja, így reagál - alighaJókai Mór és Nagy Bella a valóságban... nem maga a főszerkesztő: „legyen nyugodt Geiger, a Tolnamegyei Közlöny élni fog a jövőben is, sőt elhatározott szándéka Szekszárd Vidékét gazdájával együtt - eltemetni”. Az egyik sikerült, a másik nem: Geiger újságja két év múlva meghalt, ő maga azonban túlte Boda Vilmost, igaz csak két évvel. No de, tényleg, honnét lehet azt tudni, ha valaki meghalt? Erre már a következő oldal válaszolt. Egy falusi körjegyző mutatta be paraszti halottkéme jelentését. „A halál oka rovatban ez szerepelt: »meghótt, mert segítség nem vót«.” A jegyző ezt nem fogadhatta el, „behívatta a jámborképű parasztot”, akitől arról is tudakozódott, „Miből tudja megállapítani, hogy tényleg halott? - Hogyne tudnám, hisz látom, sokan sír.. és Homicskó Athanáz karikatúráján nak, márpedig csak az körül sírnak, aki meghótt.” (Ehhez bájos adalék, hogy a Garay-szoboravató pályanyertes avató ódáját író Váradi Antalt kétévesen éppen temetni akarták, amikor egy siratóasszony észrevette: 'ez még lélegzik'...) Talán hasonló kétsége lehetett az október 1-jei szám szerint annak a különc irgalmas atyafinak, aki hajnaltájt bálból botorkált hazafelé, de az árokban észrevett egy ott heve- rőt. „Mint a bibliai szamaritánus, ő is lehajol, hogy felemelje a szenvedőt, mikor az oly hatalmas pofont mér rá, hogy azonnal kijózanodik. Egy szemlélő kérdőre vonja, miért bántja az irgalmast, mire az így felelt: »Hát miért zavarja az embert csendes álmában?!«” így ő a nyolcadik. És itt bukkan elő a kilencedik, a lapszerkesztő, Boda Vilmos, akinek volt szíve mindezt az aradi 13-ra emlékező számba tenni - függetlenségi '48-as létére... Lartius Excubitor Ódon időben OKTÓBER 12-ÉN 135 éve, 1874-ben tanítónk lett Kálmán Károly, első megyei földrajztankönyvünk társszerzője. 120 éve, 1889-ben Borzsák Endre szerkesz-, tésében Tolnavármegyei Naptár jelent meg. OKTÓBER 13-ÁN 120 éve, 1889-ben a református templomban megáldották az újbort. OKTÓBER 14-ÉN 125 éve, 1884-ben lett főispánunk Széchényi Sándor. 105 éve, 1904- ben az Országos Iparegyesület látogatott a selyemtenyésztési központba. OKTÓBER 15-ÉN 85 éve, 1924-ben született Baktai Ferenc, a nevét dombunkról vevő újságíró. OKTÓBER 16-ÁN 270 éve, 1739-ben a hagyatékával kórházunk létesítését segítő Tmka Vencel orvosprofesszor született, s 130 éve, 1879-ben Dicenty Dezső szőlész-borászunk, a francia becsület-rend lovagja. 115 éve, 1894-ben pótadót szavaztak meg gimnáziumunk megvalósítására. OKTÓBER 17-ÉN 120 éve, 1889-ben Várkonyi Endre gépészünk bejelentette: Sióagár- don gőzmalmot épít. OKTÓBER 18-ÁN 130 éve, 1879-ben elhunyt Ku- gyeray Ede: volt postamesterünk s költő. „Reformáció! Mi vagy te énnekem? Emlékem, énekem? Drága múlt, tűnt vigasz? Üdvösség, kegyelem? Tudom is, vallom is: Enyém vagy!” (Túrmezei Erzsébet) Ilyenkor októberben, egyre többször foglalkoztat egy gondolat, mégpedig az, hogy mit jelent nekünk, református keresztyéneknek a reformáció napja. Mit jelent számunkra 1517. október 31.? A reformáció napja csak egy megkülönböztetési lehetőség lenne? A reformáció egy állandó folyamat, amire soha nem lehet azt mondani: befejeződött, minden szép és tökéletes, - ahogyan azt atyáink megcselekedték. Ha valaki ezt Így érzi, akkor azt állítja, hogy az Úrnak itt már nincs mit mondania, nincs mire tanítania, nincs mire figyelmeztetnie bennünket. Érezzük, ez képtelenség, annál is inkább, mert a reformátusokat több dolog megkülönböztetési a más felekezethez tartozóktól: a református templomon csillag van, vagy kakas, a többin kereszt, - a református lelkészek palástban EVANGÉLIUM szolgálnak, az evangélikusok Lu- ther-kabátban, a katolikusok miseruhában. Ennyi lenne a különbség? Amikor Luther Márton a wittenbergi vártemplom kapujára kifüggesztette 95 tételét, egyháztörténelmet írt. Luthert, a római levelet tanulmányozva megérintette az Ige, „az igaz ember pedig hitből él” (Róm. 1:17). Luther arra döbbent rá, hogy Isten előtt nem állhatunk meg érdemből, vagy pénzért, vagy a búcsúcédulák megvásárlásával. Üdvözölni egyedül az Úr Jézus Krisztus érdeméért, ingyen kegyelemből lehet. Eme az igazságra, közéi 500 év alatt nagyon sok ember eljutott. Sokan vallják szerte a nagyvilágban, hogy Ő az Úr, s hogy „élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus!’ (Gál. 2:20). Ez a terjedő tűz, ez a folyamat a reformáció. Mi a reformáció lényege? „egyedül a Szentírást fogadjuk el hitünk és életünk zsinórmértékéül”. Református voltunk ama kötelez bennünket, hogy mindenkor Istenre figyeljünk. „Ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveiteket." (Zsid. 3:15). Egyházunk reformátorának, Kálvin Jánosnak - aki Genfben hirdette a reformáció eszméit, s melyet hatalmas teológiai munkájában, az Institicióban foglalt össze - ez volt a jelmondata: „Egyedül Istené a dicsőség”. Hirdette, hogy Isten kijelentését egyedül a Szentírásból ismerhetjük meg és nem a hagyományból. Isten beszédét egyedül hit által fogadhatjuk be. Üdvösségünk egyedül kegyelemből van. A reformáció a művelődésnek is új lendületet adott: a Bibliát lefordították a nép nyelvére, a könyvnyomtatás, az iskolázás, a tudományok felvirágzása, a társadalmi és gazdasági élet fellendülése bizonyítják az egyház körül megújult életet. A reformáció nemcsak ajándék, hanem mindenkori feladat is. Isten beszéde ma is szól, és ma is megújítja a ráfigyelő, engedelmes egyházat. Balázsi Zoltán református lelkész Luther Márton
