Szekszárdi Vasárnap 2000 (10. évfolyam, 1-44. szám)

2000-06-04 / 22. szám

11 2000. június 18. SZEKSZÁRDI EMLÉKKÉPTÁR MMBMMBM HMM A Szekszárd Városi Televízió Naptár rovatában egy-egy percben idézi föl a megye és a város jeles, érdekes eseményeit, személyiségeit Itt a Tisztelt Olvasó e filmek szövegét kapja kézbe kedvcsinálóul, továbbgondolásra — némi toldalékkal, ami már nem fért a képbe és időbe. 100 éve, 1900 májusától világhírnévre tett szert Szekszárd s annak Szent László utcai kis nyomdája: itt készült az eszperantó világlapja, a Lingvo Intemacia, azaz Nemzetközi Nyelv. A szerkesztést Paul Nylén uppsalai tanár végezte a neves északi egyetemi városban, Szekszárdon pedig Lengyel Pál, a régóta levelezésben álló nyomdász volt a kivitelező. Mint ismeretes, Ludwigh Zamenhof lengyel orvos alkotta meg a remény nemzetközi nyelvét, amelyet íróink közül Karinthy Frigyes is megtanult, de az eszperantó humor-világpályázatán Lengyel Pál is harmadik díjat nyert. A szabadkai születésű nyomdász különben Szekszárm. JH. hf 1 JKi) biH. IK LINGVO I3NTERNACIA cum» ORCÁM) DE U ESPOUXnSTU rinb (Mtttkte MA HK niu (snuMDTt s*acn don, Ujfalussy Lajosnál tanulta mesterségét, de 1904 őszétől Párizsban, az eszperantó társaság központi nyomdájában lett igazgató. Eletéről, műveiről Szilágyi Mihály dr. kétnyelvű könyve ad színvonalas képet, kár, hogy egy koszorúra nem futotta még a kerek évfordulón sem... (Annyi nosztalgia talán megengedtetik e sorok írójának, hogy felidézze: a Tolna Megyei Népújság 1983. augusztus 3-i számában fedezte föl a feledékeny Szekszárd számára egykori hírességét, akinek munkásságát avatott tollal mutatta be öt év múlva dr. Szilágyi Mihály, az utóbbi időben sajnálatosan hallgató helytörténész, Grábóc monográfusa. Lengyel Pál jelentőségére jó fényt vet, hogy az Eszperantó Világakadémiának a maga korában egyedüli munkás és nem értelmiségi tagja volt, valamint a tény: a századfordulón a legmodernebb világirodalmat közvetítette a mesterséges nyelv segítségével. A manapság mindenféle printnek elnevezett új nyomdák egyike talán homlokára írhatná a jeles előd nevét, esetleg utcanévként is viszontláthatnánk szeretett székvárosunkban. A Babits utcai elárvult emléktábla azonban sajnálatosan önmagáért beszél: Szekszárd nem éra kötelességének, hogy a neki világhírt adó emléket számon tartsa.) 100 éve, 1900. május 11-én Hádinger Adolf fürdő létesítésére tett ajánlatot Szekszárdnak. Európa más részein már régóta kultusza volt a tisztálkodásnak, nálunk legföljebb néhányan engedhették meg maguknak, hogy otthon kádat tartsanak, zuhany pedig csak a Fürdőház utcában, a töröknek hitt, de valójában orosz típusú gőzfürdőben volt a lepelbe burkolódzott látogató férfiközönség számára. A többiek a Csörgető alkalmilag ácsolt úszóházából márthatták a habokba testüket, vagy expedícióba beillő utazással kereshették föl a Monarchia híres és drága gyógyfürdőit, ahol persze teljes kiszolgálásban volt részük a kellemes környezetben. Sokan ódzkodtak a közfürdők bizonytalan minőségű vizétől, mások szokásos nyugalmukat féltették a zajongó tömegtől, mégis nagy öröm volt, amikor a Hungária gőzfürdő elkészült és korszerű körülmények között fogadta vendégeit. (A Fürdőház utcai Schubert-fele gőzfürdőt még az 1850-es évek elején létesítette a kórház alorvosa. Az intézménynek kellő forgalma lehetett, mert a kifolyó víz enni kezdte az utat, s ezért — elsőként belső utaink közül le is kellett kövezni. Már 1874-ben szóvá tették, hogy „A szegzárdi gőzfürdő nevezetes arról, hogy hol gőz, hol víz nincsen." Az 1890-es években aztán többször tönkrement, gazdát cserélt Gondjait ma, a vízvezeték korában nehéz elképzelnünk, pedig a Hádinger-féle fürdő, amely a mai Luther tér elődjén állott, 1906-ig, az ártézi kút megszületéséig szintén sokat akadozott A város - akkor még nagyközség - 1900-ban nem fogadta el az ajánlatot, hanem csak egy év múlva. A helyi sajtó 1902 januárjában örülhetett annak, hogy „a székhelynek immár van a kor színvonalán álló fürdője", amelyet 1902. január 12-én nyitottak meg. A megszabott időben s természetesen külön, már hölgyek is látogathatták. Kár, hogy Babits nem ismerhette, így a pécsi uszodáról írta meg versét) Dr. Töltős Gábor Ódon derű 72. Vásári lócsere (1884) Boldog elődeink, akik nagyáruházak helyett színes forgatagú vásárokban szerezték be legfontosabb szükségleteiket s éltek egyúttal társadalmi életet, sokszor maradandó élményként őrizték a velük megesett históriákat. Előfordult persze olyan is, hogy szívesebben őrizték volna például azt a pénzt, amit a régen balul kiütött ügyleten vesztettek. Ilyen esetről számolt be a Tolnamegyei Közlöny 1884. május 25-én. „Pompás cserét csinált a szekszárdi országos vásáron N. pilisi birtokos. Két csinos lovat vett A vétel után rábeszélte két rafmírozott lótolvaj, hogy cserélje el a két lovat egy megjelelt paripáért, ők a paripáért a csere után adnak 140 forintot. A paripa tulajdonosa hajlandó a két lóért elcserélni, de 140 forintért a lovat oda nem adja. A jóember felült és cserélt. A csere után ő vezette a paripát, az ő két csinos lovát pedig a két lókötő. Csakhamar azt tapasztalta, hogy ő mindig meszszebb marad a cseretársaitól, pedig együtt kellene a sátorhoz érniük, mert ott veszik meg mostmár az ő paripáját - 140 forintért. Az elmaradásnak pedig az oka az volt, hogy a cseretársak nagyon siettek, ő pedig nem siethetett. Nem siethetett pedig azért, mert a kitűnő paripa mindkét szemére vak volt. Gyötlött-botlott mindenbe, ami útjába akadt. Belelépett a paprikás asszonyok zsákjába, elrúgta a pántlikás asztalát, nekiment a sajtos bódéjának, utoljára sok kellemetlenség után - mintha a ló is cinkostársa lett volna a másik kettőnek - egy lépést se tett, se előre, se hátra. De nem is kellett, mert a két cseretárs udvarias volt, azt mondották, hogy majd visszajönnek ők a lóért, csak maradjon ott egy helyben, hozzák a 140 forintot is. Egy darabig csak várt a felültetett szerencsétlen a vak gebével, de amint tovább várt, rájött, hogy ő milyen miskulanciának áldozatja. Feljelentette az esetet a szolgabírónál..." Az pedig még ma is nyomozna, ha meg nem halt volna. Lanius Excubitor