Székes-Fejérvári Naptár, 1926 (50. évfolyam)
Szépirodalmi rész
itt még sohasem találta meg a lopott lábasjószágot. Az észbontó tehetetlenségben leg fölebb fogait csikorgatja az ember. Péter is ezenmód. Két napig ki sem mozdult az üres akolból; ráhasalt a sarjuszénára és hallgatta a nádtetőben fészkelő lódarazsak dongását. — De megpróbált engem az Úristen haragja . . . fB zzeg bő szomorúságra dofrjtt engem a Mindenható, — sóhajtotta untalan Harmadik napon tért haza Pongó Gábor, a számadó; alkonyboruláskor hát besompolygott hozzájuk. A dölyfős ember éppen vacsorához készült. Összetörve lépett a legény a szobába és a legnagyobb ellensége előtt alázatos töredelemmel hunyászkodott meg: — Megkövetem, elhajtották a bárányokat . . . Tegnapelőtt éccaka ... Pongó Gábor meg se mozdult a karoslócán. — Hogyan lehessen ez, szógám? ügy e, te minden éccaka az akolban fekszel ? Tennapelőtt éccaka is ott aludtál? — kérdezte. A legény szeme előtt a számadó pillanatok alatt égig érő óriássá nyulott, aki mindent lát, mindent hall. Esetlenül felelte; — Akkor éccaka ? ... Itt ... ott... Olt voltam. — Ha ott voltál, akkor nem is haj tották el a bárányokat. Ha mégis el sikkadtak, könnyű lesz a tolvajt láncba békiyózi . . . Hogy a bűne verje meg a bitangot 1 — Kire gyanakszik kelmed? — Minek gyanakodnék, mikor úgyis tudom, hogy ki a tolvaj ... Te vagy a tolvaj, fiam. A legényben felgyülemkeáett a bűn telenség büszkesége Kilendült az alázatosságból. Farkasszemet nézett a lé lektipró emberrel. — Én is tudom, hegy ki a tolvaj KendJ A radnai Szftzanya verjen meg engem, ha hazudok. Nem Szatmároa járt kend. hanem kileste, hogy akkor éccaka én hová indultam, — bömbölte és ki ós öklével mellen dobbantván « számadót, a pajta mellett átvetette magát a sövénykeri ésen Az éjszakát az erdőben töltötte. Hajnalban vállára lódította a subát és mivel az apja rátestálta az egész föld kerekséget: meg sem állt, mig el nem érte Ungot. A völgyek közé szórt csüggedt kis rutén falvakban aztán addig portázott, mig egy pópa felfogadta tehenesnek. Hl. A tél már október elején le szokott szakadni az ungi falukra és még május derekán is csak a napos dombokon dugja ki sárga fejecskéjét a pimpó. Szeszélyes, sokszor goromba is a Vihorlát, ez a viharlátó sziklaóriás Ha felbőszítik a ká páti szelek, olyan szapora havakat hajigái az apró rusznyák falukra, hogv a faházikók nyögnék alattuk. Ilyenkor a sárkemence mellé lapul a Fejedelem bocskoros népe és hallgatja az ébredő emlékek és vágyak zsongásait Péter megkínzott szivében is sziporkázott az emlékezés Sorvasztó álmai ban sokszor megjelent a kápolnási asszony és gyújtó szavakat súgott a fülébe. . . . Egyszer aztán mégis csak kitavaszodott a Vihorlát alatt, Csillagos éjjeleken már lehetett hallani a dél, felé vonuló vadludak gágogását. Junius elején hazajöttek a ré en kacér lépésekkel sétálgató barázdabillegetők is. A legénynek most eszébe jutottak a kápolnási barázdabillegetők; mintha azok tarkábbak és kaeérabbak lettek volna, mikor a vezérkos előtt táncol- gattak. — Hejnye, hejnye, hogy az egy- formáju madár se mindenütt egy- formáju ... Itt ilyen, ott meg másmilyen, — tűnődött és addig tűnődött,
