Székes-Fejérvári Naptár, 1912 (40. évfolyam)

Szépirodalmi rész

95

piski-i hires csatáról, melyben Bemm apánk igazi nagy hadvezéri talentumának fényes jelét adta. E közben megérkezett a Vajdahunyadra vivő kis szárnyvonatunk. Itt már nem a ráncos csizmáju, rövid szoknyás magyar viselettel találkozunk, hanem egy-egy kaftános, hosszú zsiroshaju széles övü oláh-viselettel. Lelkem szinte vérzett e látománytól, hogy szép hazámban nem látom már a „fess“ magyarlányokat és nem hallom édes zengésű magyar nyelvemet.

Majd elmosták-e képét lelkemben felébredő gyermekkori emlékeim. És minél közelebb vitt a vonat szülővárosom felé, sajgó sebeim mind jobban ébredeztek zsibbadó álmaikból. Könnyes szemekkel tekintek a hegyeken emelkedő házikók felé, melyek már szülővárosom külvárosai, s önkéntelen sóhaj tört ki sokat zaklatott lelkemből. „Oh, ha most egy ölelő anyai kar, egy meleg szív várna ott rám, amely elfeledtetné velem azon rideg önző, nemesebb érzelmeket nem ismerő légkört, melyben a mostani század uralgó divatja fogva tart mindenkit. Amerre csak tekintek, mindenütt idegen arcok fogadnak hisz azon néhány ismerős, ki gyermekkoromra emlékeztet, bizonyára rég elfeledte még nevemet is.

Fájó emlékeim merengéséből a vonat ajtainak csapdosása riasztott fel és barátaim figyelmeztetése, kik eddig arcomon is visszatükröződő emlékeim szentélyéből nem akartak kiragadni, hogy célunknál vagyunk.

Miután barátaimmal egy kényelmes szállodában elhelyezkedtünk, rövid időre búcsút vettem tőlök, hogy legelőször is drága, jó Anyám sírjához siessek kegyeletemet, hálámat leróni. Szent volt előttem szülővárosom földje, de szentebbé tette e kedves hanvak itt pihenése. Az ut ismerős volt előttem. Leborulni sírjára átkarolni a hideg márványt és kisírni keserves hányattatásom könnyeit ez volt utamnak célja. Hiszen ő is oly elhagyatott mint én, nincs ki egy virágot ültessen sírjára, nincs ki könnyeivel áztassa. Lábaim azonban mintegy gyökeret vertek, midőn anyám sírjához érve, ott egy gyászos alakot találtam. Szemei még nedvesek, arcán mely egy madonna szépségével birt, a meghatottság nyomai. Lépéseimre felvetette égszínkék szemeit, ez alatt gyönge pir borította arcát. Kétszer háromszor is elolvastam a márványkereszten lévő arany betűket, vájjon csakugyan drága anyám sírjánál vagyok-e? Nem tudtam elhinni, hogy van még valaki, aki ezen elhagyatottnak vélt sirt felkeresse s talán gondozza is. Az egész sir telve a legszebb virágokkal, egy szép élő virágokból édes anyám és az én kedvenc virágaimból font koszorú a sirkövön ; Ki lehet e gyászos alak? mily emlék köti e sirhoz ? Honnan tudja, hogy a tea rózsa jó Anyámnak és a cyclamen az én kedvenc virágom.

Fürkészve kutatok emlékeim között — és ime ! előttem áll egy tizenhat éves hajadon, kit anyám gyermekeként szeretett és egyedüli óhaja volt, hogy sziveink egyesüljenek. Közben jó anyámat elragadta a kérlelhetetlen halál ; engem pedig elsodort a mostoha sors mindent magával ragadó árja; és e szende lányka ki most már tán hitves, annyira megőrizte volna emlékemet?! És amint ní?««