Székes-Fejérvári Naptár, 1912 (40. évfolyam)
Szépirodalmi rész
78 Ámde egy év, a mindent feledő, mámoritó év, felemészté csekély kis pénzkészletünket. Megkezdődött a nélkülözések korszaka, az anyagi gond. És Tihamér ezt képtelen volt elviselni. Mindig több és többet volt távol az otthonunkból ; hozzá még betegeskedésem. Midőn napokig tartó távolmaradása után hazajött, komor és szótalan volt. Hiába akartam őt szerelmem melegével felvidítani, az nem birt többé varázszsal. Majdnem durván eltaszitott magától. Midőn egyszer, szintén már több napi távolléte után dolgaim a városba kényszeritettek, egy fényes fogat jött velem szemben. A kocsiban egy feltűnő elegánciával öltözött idősebb nő, mellette egy daliás férfi. Mindenható isten! nem akartam szemeimnek hinni, midőn a férfiban Tihamért ismertem föl. Lábaim gyökeret vertek. Ugyanekkor megáll a fogat. Tihamér — mert most már kétségtelen, hogy ő volt az — miután a libériás inas kinyitotta a batár ajtaját — a kocsiból kiszállva a legnagyobb eleganciával nyujtá karját a leszálló hölgynek. Tihamér jókedvű: a régi ruganyosság, életkedvvel társalog, reám sem pillantva, midőn mellettem kénytelen volt elhalladni. Én egy éles sikollyal ájultan rogytam össze. Könyörületes emberek ápolása mellett magamhoz térve, haza támolyogtam. Egy hónap telt el, mig Tihamér itthon mutatkozott. Engem betegen talált. Kis fiam, ki távollétében megszületett, a bölcsőben. Egy szava sem volt hozzánk. Feldúlt arcvonásai egy átdorbézolt éjszakának viharjait árulták el. Valószínűleg ezzel akarta elnémítani lelkének fel-fel ébredt biráját. Még egyszer megkisérlettem szerelmem szavaival, jósággal magamhoz hivni; de ő vadul, szinte félelemmel vetett reám és gyermekemre egy pillantást. Őrült módra csomagolt mindent, ami az övé volt és minden búcsú nélkül ott hagyott bennünket a bánat martalékául odahaza. Az ajtóból csak annyit kiáltott; „többé nem jövök vissza, — ne várjatok rám!“ Ezzel rohant le a lépcsőn, én utánna nézve láttam, mint dobja magát a reá várakozó kocsiba s elhajtatott, azóta nem láttam Tihamért. Egy teljes évig vártam rá. Remélve, bízva, hogy lelkiismerete felébred, gyermeke iránti szeretete vissza fogja őt hozni. Midőn láttam, hogy nemtér többi vissza s az utat is elzárta, hogy szivéhez férkőzzem — hiszen azt sem tudtam hol? és merre van? — úgy éreztem, hogy szivemben egy nagyon mély seb támadt. Valami jéghidegséget éreztem, ami megdermesztett és ösz- szezavarta gondolataimat. Elhagyott tehát szó nélkül örökre. Szenvedésem annál nagyobb, mert én még most is őrülten szeretem őt. Nem tudok belenyugodni abba a gondolatba, hogy le kell mondanom róla örökre. Azt hittem el kell pusztulnom fájdalmamban ; de akkor szemeim gyermekemre estek, ki apró kacsóit tárta
