Kovács Petronella (szerk.): Isis - Erdélyi magyar restaurátor füzetek 5. (Székelyudvarhely, 2006)

Bakayné Perjés Judit: Népi szűcsmunkák kezelése (megelőző konzerválás, restaurálás és tárolás)

Nagyszombat 1500, Zilah 1511, Marosvásárhely 1520, Székelyudvarhely 1579, Kézdivásárhely 1649. A 16. század végi és 17. század eleji kolozsvári harmincadjegyzék adatai élénk kereskedelemről tanúskodnak, s azt jelzik, hogy kiterjedt területekre szállítottak kikészített báránybőröket és kész termékeket egyaránt.6 (2. ábra)

A 17. század folyamán a legtöbb nagyvárosunkban önálló szűcs céh működött. Munkájukhoz már akkor is mintakönyveket használtak. E korai minták sajnos nem maradtak fenn, de a 18. század végéről, és még inkább a 19. századból már jó néhány ismert.7 Az 1840-es évek körül még 1850 szűcs dolgozott Erdélyben, és az Alföldön és a Dunántúlon is megközelítette számuk az ezret. Ez a szám a század végére erősen lecsökkent, a 20. század elejére pedig már csak néhány hírmondója maradt a mesterségnek. Pedig a szűcs hajdan jól meg tudott élni munkájából. Egy 1744-es erdélyi árszabás szerint „egy szép rövid cifra magyar ködmön egy pár tavalyi űnőborjú árával ért fel, míg egy egyszerűbb ködmen már csak egy jó kövér, bükkmakkon hízott sertés árával.”8

A bőr kikészítése

A szűcsökön kívül ősi mesterségként a juhászok is készítettek gyapjas juhbőrből ruhadarabokat, a maguk illetve családjuk számára.9 Hasonlóképpen a gazdaemberek is, akik földet műveltek, állatokat tartottak, ezért csak télen dolgoztak „szűcsként”. Mesterségbeli tudásban eltértek egymástól azonban a juh-, illetve a báránybőr kikészítését a források szerint alapvetően azonos anyagokkal végezték. A cserzéshez használt csávalé anyagai voltak a közönséges konyhasó (nátriumklorid), a timsó (káliumaluminiumszulfát), korpa, árpa- vagy kukoricaliszt, derce, dara főzete, és a kelesztést segítő savanyútej, tejsavó.10 11 A keverékekben az egyes anyagok arányai sok esetben eltértek egymástól.11 A munka során használt szerszámok közül is több darabból álló, változatosabb készlet volt egy szűcsmester műhelyében, mint azoknál, akik csak alkalomszerűen foglalkoztak borkészítéssel. Gazda József könyvében a 20. század elejéről öt szűcsöt szólaltat meg, az ő beszámolóikban szintén felismerhetők az

6 Kolozsvári harmincadjegyzék (1599-1637) Közreadja Pap Ferenc, Bukarest-Kolozsvár, 2000.450. o: 1633. okt. 21. „Lukowczi János viszen 37 keödment; szept. 21. Gieörfi Szeöczi Ferenc viszen Ma Országkb(a) 50 cziavalt bárány beört, 50 hasi bárány beört; Sárosi Gerorgy társaival együtt visznek Hawasalfeoleben 1300 czavalt bárány beoroket, 1200 Házi bárány beoroket, 3 Bárány beor bérlést; 424. o. 1632 dec. 15. Székely Gergely viszen Váradra 2 keödment”

7 Kiss Lajos: A nyíregyházi szűcsmesterség és szűcsomamentika. Debrecen, 1929.

8 Gazda Klára - Haáz Sándor: Székelyek ünneplőben. Színek és.formák a székely népviseletben. Budapest 1998. 81. o.

9 Horváth Csaba: Gyimesi csángós bundák. Csíkszereda, 1972.

10 Magyar Néprajz III. Budapest, 1998. A szűcsmesterek munkája. 325-327. o.

11 Torma László: Szőrmésbőrök tisztítása és konzerválása. Vass József

szűcsmestersége, Zalatna. Múzeumi Műtárgyvédelem, Budapest,

1975/2. 199-203. o.

2. ábra. 17. századi bányász, hímzett bundában, fekete bárány-hátibőrrel, régi erdélyi viseletek könyvéből. (Viseletkódex a XVII. századból. Bp.1990.)

eltérések.12 A szászrégeni szűcsök a nagy vízmennyiséget igénylő műveleteket, az áztatást, a gyapjas bőr tisztára mosását, felületi tisztítását mindig a Marosban végezték. A csávaléhez a konyhasón kívül a 20. században már kénsavat vagy sósavat is adtak.13 Az alföldi pásztorokon kívül a gyimesi-csángóknál14 maradt fenn a bárány- és juhbőr kikészítésének a legegyszerűbb módja.15

A Csíki medencében a gazdálkodó emberek házilag maguk készítették amejjest, a lájbibundát. (1. kép) „Ki milyent ért, olyat csinál. Mindenki magában dolgozik” - vallották. Bundának való a 3-5 hetes szopós bárány bőre, mert az még tejen van és ilyenkor még kövér. A juh bundája június végén a legtömörebb, zsírosabb és legvastagabb, ezért ekkor nyúzták. Nyúzták, levágás után azon melegében, felhasítva vagy kibújtatva úgynevezett tömlőre. A lenyúzott bőrt behintették sóval vagy só és kukoricaliszt keverékével. így állt egy napig, s utána következett a szárítás, mely szellős helyen történt. Úgy tartották, hogy a só puhítja, a kukoricaliszt szárítja a bőrt, ami kiszárítva egykét évig is elállt. Ha azonnal szükségük volt a bőrre, akkor

12 Gazda József: Mindenek mestere. A falusi tudás könyve. Budapest 1993. 78. o. Szűcsök 286-296. o. Adatközlők: Fazakas Bandi, Inaktelke 1923; Szőcs Demeter, Gyimesbükk 1903; Fazakasné Balázs Molnár Katalin 1927; Kotyor Jánosné, Páll Margit, Nagypatak, 1903; Demse Ádám, Klézse 1919

13 Bíró Donát: Szászrégeni kézműves mesterségek. Marosvásárhely, 2000. 62-67. o.

14 Kosa László - Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Néprajzi tanulmányok Budapest, 1978. 102. o.

15 Horváth Csaba id.m. 41. o.

110