Századok – 2023
2023 / 3. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Csapiár-Degovics Krisztián: „Nekünk nincsenek gyarmataink és hódítási szándékaink”. Magyar részvétel a Monarchia gyarmatosítási törekvéseiben a Balkánon (1867-1914) (Sehrek Katalin)
TÖRTÉNETI IRODALOM tozásának dinamikája jól kirajzolódik az okkupációtól 1896-ig, majd pedig a századfordulótól az annexióig terjedő időszakban és azt követően. A szerző egyik fontos következtetése, hogy a magyar képviselők gyarmatfogalmának használatát, vagy például Bosznia-Hercegovina ügyében éppen annak kerülését, s alapjaiban az a magyar történeti szemlélet szabta meg, miszerint Magyarország korábban szintén gyarmati viszonyban volt Ausztriával szemben. Ez a motívum az ellenzéki sérelmi politizálás egyik meghatározó retorikai eleme volt a kiegyezést követően is, ezért a gyarmatosító/gyarmattartó pozíció felvállalása Bosznia-Hercegovina esetében nehezen talált elfogadásra. Ugyanakkor Ausztria-Magyarország a nemzetközi színtéren igyekezett felzárkózni a gyarmattartó nagyhatalmak sorába, amivel nemzetközi politikai helyzetét kívánta erősíteni és reprezentálni - például az 1900. évi párizsi világkiállításon. Emellett magyar részről komoly gazdasági érvek jelentek meg a globális piacszerzésbe történő bekapcsolódás mellett is. A könyv második nagy egységében a szerző Bosznia-Hercegovinától elkanyarodva - de attól el nem szakadva - a magyar gyarmatosítási törekvések egy másik alternatíváját mutatja be Albánia példáján. Albánia esetében már tudatosan tervezett koloniális projekt indult el, melynek kiindulási pontja az 1896-os év, valamint a századfordulós Monarchiában körvonalazódó albán-lobbi létrejötte volt. A Monarchia nyugat-balkáni geopolitikai pozícióinak erősítését az orosz befolyás gyengítése és a rivális Olaszország, valamint Szerbia adriai törekvéseinek ellensúlyozása ösztönözte. A dualista állam albánpolitikájának kialakításában magyar részről meghatározó szerepet játszott Kállay Benjámin, Ihallóczy Lajos, valamint a kiváló helyismerettel és kapcsolatrendszerrel rendelkező báró Nopcsa Ferenc. Nopcsa informális albán tevékenységéről, valamint a Ballhausplatzcal kibontakozó nyílt ellentétéről kalandregénybe illő fordulatokat tartogat a kötet az olvasó számára. A közös pénzügyminiszter albán-koncepciója itt is - csakúgy, mint Bosznia-Hercegovina esetében - a modern nemzetépítés megvalósítását tűzte ki célul. Ebben a szerző szerint Kállay a bosznia-hercegovinai tapasztalatokra épített. Fontosnak tartotta az albán társadalom átstrukturálását és modernizálását, a nemzettudat, valamint a katolikus egyház erősítését, miközben kiegyensúlyozott helyzetet kívánt teremteni Albánia keresztény és muszlim lakossága között. Csaplár-Degovics Krisztián részletesen bemutatja az Albánia-lobbi tagjainak tevékenységét és az osztrák-magyar soft power kiterjesztésében használt eszközök széles skáláját: így az albanológiát, a sajtókampányokat, a gazdasági társaságok tevékenységét és a humanitárius szerepvállalást. Utóbbi különösen nagy hangsúlyt kapott az 1910—1911-es albán felkelések oszmán kezelése miatt jelentkező kritikákban, a bécsi Albán Bizottság létrejöttében és működésében, valamint - nem utolsósorban - a Monarchia érdekérvényesítésében, hiszen az albánkérdés humanitárius megközelítése „a nemzetközi jog által legitimálható” (329.) gyakorlatot kínált az osztrák-magyar beavatkozásra. Az albánpolitika alakításában a szerző a Monarchia Szudánnal kapcsolatos attitűdjére tekintett referenciapontként (például konzulátusok működtetése, kultuszprotektorátus), miközben arra is kitért, milyen szimbiózisban állt egymással a Ballhausplatz észak-afrikai és balkáni politikája. A könyv epilógusában Csaplár-Degovics Krisztián a világháború első éveiben felmerülő szerb gyarmatosítási tervezetekről ír. A megszállás alatt lévő szerb területek, illetve maga Szerbia jövőbeli helyzetét illetően két markáns koncepció létezett: a délszláv állam súlyos területi vesztésegekkel történő megtartása és a Monarchia kulturális, gazdasági, politikai befolyásának kiterjesztése; vagy Szerbia teljes annexiója. A szerző a magyar politika képviselőinek (például Tisza István vagy Thallóczy Lajos) koncepcióin keresztül nem csupán a Szerbia felé irányuló gyarmatosítási ambíciókat mutatja be, hanem arra is felhívja a figyelmet, hogy a magyar közgondolkodásban hogyan változott általánosságban a balkáni népekről kialakított kép ezekben az években. A könyv vezérfonalául szolgáló kérdésfelvetésben („Gyarmatosító ország volt-e Magyarország?”) Csaplár-Degovics Krisztián egyértelműen állást foglal, s nem csupán teoretikusan járja körbe a kérdést, számba véve annak pro és kontra lehetőségeit, hanem következetes és meggyőző 611
