Századok – 2022
2022 / 3. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Soós István (szerk.): Mályusz Elemér: Visszaemlékezések (Ablonczy Balázs)
TÖRTÉNETI IRODALOM legalábbis ambivalens viszonya az alkoholhoz. Efelől is meg lehet érteni Mályusznak a Szekfűvel szembeni averzióit (bár nem biztos, hogy érdemes), mert a szerző elég precízen leírja, hogy korábbi elismerése, sőt rajongása hogyan váltott át nyílt ellenszenvbe az idősebb pályatárs hiúsága, hosszan leírt inkorrektségei és machiavellizmusa okán. A személyes ellentétekhez aztán hamar felzárkóztak a világnézetiek/történelemszemléletiek is. Ugyanakkor Mályusz nem ad magyarázatot például az ifjabb nemzedékkel, így elsősorban Kosáry Domokossal szemben érzett eleven utálatára - hacsak az nem lehetett a baj, hogy az általa elutasított személyiségek nagy része Szekfűtanítvány volt. A mű így is elsőrendű olvasmány, bár pletykagyűjteménynek kétségkívül hosszú. Más rétege lehet az olvasásnak egy mesterség (a történészi) gyors professzionalizációjaként és egy nyomaiban még ma is létező szakmai munkaerő-gazdálkodási praxis látleleteként tekinteni a műre. Jól látszik, hogy a korszakban néhány kacika jóindulatán múlt minden: ha Domanovszky, Hóman, Klebelsberg vagy a későbbiekben Szekfű kiszemelt valakit, aki megszolgálta a bizalmat, akkor annak jutott (nyilván szűkös) hely az akkor induló, nagy állami történeti vállalkozások környékén, lett külföldi ösztöndíj, bentlakás és esetenként állás; persze regesztázással, másolással töltött zsibbasztó évek és gyakornoki, magántanári, rosszul fizetett múzeumi posztok után. Az álláspiac rettentő szűkös volt: a pálya csúcsának számító egyetemi tanári állásból talán kéttucatnyi állt a történészek rendelkezésére az országban. Mályusz is boldogan írja le, hogy első egyetemi tanári fizetésének feléért (több mint 200 pengőért) csináltathatott végre rendes könyvespolcot a lakásába. A szakmában leginkább az előző nemzedék kihalására, visszavonulására lehetett számítani, jó esetben új állások kormányzati hátszéllel történő létrehozására — a menekült egyetemek ügyét vagy a kolozsvári újbóli kézbevételét ebben a kontextusban is érdemes nézni. A sorsokról döntők minőségérzékét dicséri, hogy ez a kézivezérelt, de tudatos állami történetpolitika nyomán kialakított rendszer elsőosztályú produktumokat hozott létre. Azok az alsó középosztályi, sok esetben az elszakított területekről származó fiatalemberek (nők nagyon nehezen jutnak szóhoz ebben a miliőben), akik a budapesti egyetem-történelmi szeminárium-Eötvös Collegium-Collegium Hungaricumok útvonalon szocializálódtak, bizonyos értelemben máig meghatározzák a magyar történettudományt. Mályusz nyilván tisztában volt a szerencséjével, de kilógott a sorból. Nem szerette az Eötvös Collegiumot - bár annak bibliotékája egész életében egyik példa maradt számára, és a kötet kevés lírai betétjének egyikét éppen e könyvtár leírásának szentelte. Nem érezte jól magát Bécsben sem, csak amikor már volt pénze és járhatott operába. Egy párizsi ösztöndíj pedig örökre meghiúsult álma maradt. És nem szerette Szegedet sem, ahova 32 évesen nevezték ki egyetemi tanárnak. Ez utóbbi tényt láthatóan nem is kötötte össze például leggyengébb, de legnagyobb visszhangot kiváltó műve, A vörös emigráció (Bp. 193 E) állami megrendelésével és a nagyhatalmú noszogatókkal. Néhány év múlva pártfogóival is feszült lett a viszonya, amin A magyar történettudomány kiadása (Bp. 1942.) bizonyosan nem segített. És itt érkezünk el a visszaemlékezések olvasásának harmadik lehetséges módjáig, a történészi pálya és identitás megkonstruálásáig. Mályusznak, úgy tűnik, nem volt szerencséje a tanítványaival: Szentgyörgyi Márián és talán Jakó Zsigmondon kívül alig van köztük olyan, aki végig pozitív színben tűnne fel a kötet lapjain. Az emlékező velük kapcsolatos megjegyzései számos esetben rosszallást sugallnak, és hasonlóan járnak egyes pályatársak is. Ez a permanens rosszkedv részben vagy egészben magyarázható persze az írás megszületésének körülményeivel, hiszen a középkorásznak visszaskatulyázott, már idős Mályusz vet számot e lapokon pályájával, és láthatóan elevenen élnek benne 1945 utáni állás- és státuszvesztésének, a történettudományban való marginalizálásának emlékei. Az elkeseredettség odáig vitte, hogy 1946-ban komolyan eljátszott a gondolattal: áttelepül Csehszlovákiába, az ősök Besztercebányájára. Ennek érdekében magával a budapesti csehszlovák követtel is találkozott: „hazai környezetemtől idegenedtem el. Végleg elegem volt belőle” (489.) - vallott erről. A csalódottság áthatja a mű654
