Századok – 2021
2021 / 1. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Ovidiu-Victor Olar: La Boutique de Théophile. Les relations du patriarche de Constantinople Kyrillos Loukaris (1570–1638) avec la Réforme (Nagy Levente)
TÖRTÉNETI IRODALOM soknál, hogy Genfben a Reformáció Nemzetközi Múzeumának (Musée International de la Réforme) predestinációs termében arcképét közvetlenül Kálvin portréja mellett helyezték el. Már az is érdeklődésre tarthat számot a magyar kutatók körében, ahogy a szerző Lukarisz és a reformáció viszonyát tárgyalja. Ennél fontosabb azonban az, hogy Olar részletesen értekezik Lukarisz és Bethlen Gábor fejedelem kapcsolatáról, amely 1620-ban kezdődött. A nemzetközi Lukarisz-szakirodalomban ez a mozzanat eddig teljességgel ismeretlen volt. 1620. július 31-én a holland Jan Rutgers Prágából megküldte Axel Oxenstierna svéd kancellárnak Lukarisz egyik Bethlen Gábornak címzett levelét. Az utóbbi szövege sajnos ismeretlen, bizonyosan fennmaradt azonban az a levél - Pfalzi Frigyes diplomatájának, Abraham von Dobnának (1579-1631) a gyűjteményében -, amelyet Lukarisz 1620. március 24-én a havasalföldi Tárgovistéből írt a fejedelemnek. A levélben a kötelező udvariassági formulákon túl azonban csupa hétköznapi dologról esik szó: a fejedelem 20-30 000 juhot és nagyobb mennyiségű gabonát szeretett volna eladni Havasalföldön és ehhez a pátriárka segítségét kérte. 1620. augusztus 6-án Besztercebányáról a fejedelem ismét írt a még mindig Havasalföldön tartózkodó pátriárkának. Bethlen azt szerette volna, ha Lukarisz közben jár a lengyelországi ortodoxoknál, hogy azok ne akadályozzák esetleges lengyelországi terveit. Időközben Lukarisz konstantinápolyi pátriárka lett. A megválasztása körüli véres eseményeket Olar körültekintően és alaposan mutatja be. Ezekből az is sejthető, hogy Lukarisz nemcsak pusztán önzetlen keresztényi szeretettől vezérelve kereste Bethlennel a kapcsolatot 1620-ban. Könnyen elképzelhető, hogy a Portán nagy befolyással bíró erdélyi fejedelem támogatására is számított a megválasztása körül kirobbant botrány elsimításában. Elterjedt ugyanis a hír, hogy Lukarisz ellenjelöltjét Cornelius Haga felbérelt orrgyilkosai megmérgezték. Nehéz eldönteni, hogy a híresztelésből mennyi igaz, az mindenesetre valószínűnek látszik, hogy a szeráj embereit Haga fizette le Lukarisz támogatása érdekében. A II —III. fejezetek igazi kémregénybe illő izgalmas leírásokat tartalmaznak arról, hogy a pátriárka miként próbálta megóvni személyét és egyházát az oszmán hivatalnok, valamint a protestáns (főként Hollandia) és katolikus országok (elsősorban a Franciaország és a Vatikán) diplomatáinak és misszionáriusainak intrikái közepette. A pátriárka kezdetben nem zárkózott el a Rómával való uniótól, de 1620 után egyre közelebb került a protestánsokhoz. Olar szerint Lukarisz irányváltásában kulcsszerepet játszott a svájci származású Antoine Léger, aki 1628- ban Hollandia megbízottjaként érkezett Konstantinápolyba. AIV. fejezet a monográfia egyik legértékesebb része, a szerző ugyanis részletesen elemzi benne Lukarisz Confessiófa és annak 17. századbeli fogadtatását. Bebizonyítja, hogy a katekizmusban kifejtett tételek nagy része nem mondott ellent a görögkeleti egyház tanításainak. Támadta viszont a katolikusokat: a pápa tekintélyét, az átlényegülés és a purgatorium tanát. Ugyanakkor volt benne néhány olyan állítás, mely élesen szemben állt a keleti egyház tanaival, mint például a sola scriptura elv hangoztatása. Lukarisz tehát azt állította, hogy a Szentírás tekintélye nagyobb, mint az Egyházé. Az 1633. évi görög kiadáshoz fűzött négy kérdésben Lukarisz ennél még tovább ment a keleti egyház tanainak támadásában: a Biblia szabad olvasását és értelmezését hirdette, a szentképekről pedig azt állította, hogy tisztelni lehet azokat, de imádni nem. Olar a hitvallás megjelenésének kontextusában elemzi a Lukarisz és Bethlen Gábor között újra feléledő kapcsolatot is. Ennek egyik kulcsmomentuma Lukarisz 1629. szeptember 2-án kelt, Bethlennek írott levele, amelyből kiderül, hogy a fejedelem korábban a pátriárka segítségét kérte az erdélyi románok megreformálásában. Lukarisz a fejedelem kérését óvatosan bár, de visszautasította. A levelet Szilády Áron és Szilágyi Sándor közölte 1869-ben (Törökmagyarkori állam-okmánytár II. Pest 1869. 138.), és mára szédületes karriert futott be a román szakirodalomban, elsősorban azért, mert a levél egyes részeiben arról van szó, hogy az erdélyi, valamint a moldvai és havasalföldi románokat valamiféle közös vérségi és érzelmi-etnikai tudat 207
