Századok – 2018
2018 / 6. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Varga Szabolcs – Vértesi Lázár (szerk.): Egyházi társadalom a Magyar Királyságban a 16. században (Kádár Zsófia ‒ Lakatos Bálint)
1402 TÖRTÉNETI IRODALOM Dóra némileg elfogult és a markáns végkövetkeztetést is nélkülöző esettanulmánya a lutheri reformáció térhódítását Besztercebánya példáján vizsgálja, mintegy illusztrálva a H. Németh által leírtakat, mely folyamat a „Ratsreformation” egyik hazai példájaként is értelmezhető. A következő két tanulmány az ELTE–MTA egyetemtörténeti kutatócsoportjának munkájához, illetve a Szögi László kezdeményezésére évtizedek óta épülő felsőoktatás-történeti adatbázis(ok)hoz kapcsolódik. Molnár Dávid írásában a magyar egyházi közép- és felső réteg 1526–1600 közötti itáliai egyetemjárását vizsgálja. A jórészt mellőzött idegen nyelvű szakirodalom helyett következtetéseit a magyar szerzők korábbi – és éppen a jelen kötet alapján részben megkérdőjelezhető – állításaival összhangban vonja le. Eszerint 1526 után Krakkó és Bécs egyetemeihez képest az itáliai egyetemek iránt jóval kisebb érdeklődés mutatkozott, és ezen belül a század derekán még meghatározó, a hivatal- és javadalomszerzést célzó jogi tanulmányokkal szemben a század végére a trienti zsinat 1562. évi rendelkezésének is köszönhetően a teológiai fakultások iránt nőtt meg az érdeklődés. Tüskés Anna a magyarországi klerikus diákok 16. századi bécsi egyetemjárását vizsgálja a feldolgozott egyetemi anyakönyvek alapján. A szerző túlságosan is bőven válogatott, ám kevéssé részletezett – és olykor tárgyi tévedésektől sem mentes – példák segítségével az 1526 után egyébként csökkenő létszámú „klerikus diák” csoporton belül az egyházi társadalom rétegei szerint igyekszik a fontosabb személyeket kiemelni. A szerzetesrend-történeti kutatások aktuális állását két tanulmány reprezentálja. Siptár Dániel a modellalkotás igényével vizsgálja a koldulórendek és az úgynevezett szabályozott papi rendek, elsősorban a Jézus Társasága közötti átmenet jellegzetességeit, mozgatórugóit. A Jézus Társasága korai magyarországi és erdélyi alapításait vizsgálva az Oláh Miklós-féle nagyszombati fundációt még kudarcra ítéltnek mutatja be, mivel sem a külső, anyagi feltételek, sem az emberhiánnyal küzdő Társaság, sem a befogadó város nem bizonyult alkalmasnak. Ezzel szemben a század végi erdélyi és felső-magyarországi alapításokat már sikeresebbnek tartja, mivel e rendházak tevékenységének megszakadását már külső tényezők okozták. F. Romhányi Beatrixnak a késő középkori, monasztikus rendi kolostorhálózatról a bencésekre és ciszterciekre koncentráló, szintén korábbi munkáira építő áttekintése Siptár megállapításaira rímel. A magyar bencés és ciszterci apátságok 15. század végén induló újjá- és átszervezését egy több szakaszból álló reformfolyamatként jellemzi, amelynek hatására a monostorok gazdasági helyzete javult, a szerzetesek száma nőtt, az utánpótlás biztosított volt. F. Romhányi szerint e reform 16. századi kiteljesedését főként a külső tényezők akadályozták meg, amelyek a szerzetesrendi intézményrendszer és épületállomány nagyfokú pusztulását okozták, így a 18. századra a késő középkori apátságoknak csupán töredékrésze állhatott helyre. A katolikus egyházi hierarchia 16. századi fennmaradásáról szolgál fontos adalékokkal a soron következő két tanulmány. Fazekas István évtizedes kutatásait foglalta össze a Magyar Királyság központi hivatalaiban (helytartók, Magyar Kamara, Magyar Kancellária, Szepesi Kamara) működő összesen 26 főpap pályájáról. A magyar főpapság állami szerepvállalása, amely a Habsburg uralkodókhoz való hűséggel, kellő szakértelemmel és csoportérdekeik megfelelő érvényesítésével is párosult, jelentősen javította a katolikus intézményrendszer 16. századi fennmaradásának esélyeit. Az új főpap-generáció a század utolsó évtizedében nyert teret, tevékenységével az uralkodó és a többségében protestáns magyar nemesség közötti feszült viszonyt tovább rontva, ami hozzájárult az 1608. évi országgyűlés vallásügyi status quót rögzítő törvénycikkeinek megszületéséhez. Kenyeres István a katolikus egyház, azaz a jövedelemmel bíró egyházmegyék vagyonának 16. századi sorsát vizsgálja Vincenzo Guidoto velencei követ 1525. évi jelentése alapján. Az egyházi birtokokról kimutatja, hogy azok egy részét végvárak fenntartására fordították, sőt az egyházi tizedeket, formálisan mint az állam által árendába vett jövedelmeket is a védelmi rendszer finanszírozására fordították. A minimális személyi és anyagi feltételek tehát adottak voltak a 17. századi katolikus megújuláshoz, amint ez Fazekas és Kenyeres egymást erősítő tanulmányainak következtetéseiből is kitűnik.
