Századok – 2013
A MAGYAR TÖRTÉNELMI TÁRSULAT 2012. ÉVI VÁNDORGYŰLÉSE - Pál Judit: Színek háborúja. A zászló mint nemzeti jelkép Erdélyben 1848-ban és az erdélyi politikai elitek III/689
A ZÁSZLÓ MINT NEMZETI JELKÉP ERDÉLYBEN 1848-BAN 697 rezni Erdélyt; most a szabadság ígéretével akarják becsapni őket, elrabolni nemzetiségüket, nyelvüket, földjüket: „Ne üljünk a magyar szabadság asztalához, mert annak összes ételei meg vannak mérgezve! Ne adjuk el országunkat és nyelvünket, mert egyszer elveszítvén, nem nyerhetjük többé soha vissza.”30 1848 májusában a régi formában összeült erdélyi országgyűlés megszavazta Erdély és Magyarország unióját, az erdélyi magyarok és székelyek lelkes támogatása, illetve a románok teljes, a szászok részleges elutasítása mellett. Ennek következtében kenyértörésre került a sor egyik oldalon a magyarok (beleértve a székelyeket is), másik oldalon a románok és szászok között. Ez a konfliktus hosszú időre megterhelte az erdélyi népek viszonyát. 1848-ban dőlt el végképp, hogy az erdélyiek elsősorban románok, magyarok, németek és csak másod- vagy harmadsorban erdélyiek. A forradalom kitörése és a zászlóhasználat 1848-ban Erdélyben is fordulat következett be a zászló használata és szimbolikája terén. Érdekes történet, hogyan választották ki az erdélyi nemzetiségek nemzeti színeiket. 1848 előtt Erdély mindhárom rendi nemzetének — a magyaroknak, székelyeknek és szászoknak — volt külön pecsétje, az erdélyi fejedelemségnek (később nagyfejedelemségnek) pedig volt címere, amely mindhárom rendi nemzetet szimbolizálta. 1848 azonban szétzúzta a rendi kereteket és a rendi nemzetek helyét elfoglalták a modern értelemben vett nemzetek/nemzetiségek és ezek szükségét érezték saját nemzetiségük szimbolikus síkon való megjelenítésének, új szimbólumrendszert hozva létre. Az etnikai csoportok elsődleges törekvése, hogy önmagukat mint társadalmi csoportot kifejezzék és elfogadtassák. A reprezentáció során sor kerül a tradíciók felmutatására, a közösség múltjának ismételt megalkotására. A tradíció a csoportkultúra legfőbb stabilizátora, a megmaradás, az etnikai identitás működésének biztosítéka.31 A szakításnak a korábbi jelképekkel több oka is volt. Erdély modern nemzetiségei nem egyszerűen folytatói voltak a középkori eredetű rendi nemzeteknek. Itt nemcsak a tömegeknek az „alkotmány bástyái” közé való beemeléséről volt szó, hanem nagyobbszabású átrendeződésről. A legnagyobb változást nyilván az addig „megtűrtnek” számító románok polgári jogokkal való felruházása jelentette. Látszólag a szászok számára jelentette a legkisebb változást a rendi jogok eltörlése és a jobbágyfelszabadítás, hiszen túlnyomó többségük addig is szabad ember és mint ilyen a szász natio tagja volt. A Királyföldön azonban ekkora már kisebbségbe kerültek a románokkal szemben, és a szász „nemzeti vagyon” megőrzésének érdekében nem kis leleményességgel kellett összeötvözniük érvelésükben a rendi-történeti jogokat a polgári szabadságjogokkal. Ráadásul a nagy német „anyanemzet” szirénhangja is elhatolt egészen a Kárpátokig. A szászok küldöttséget menesztettek a frankfurti nemzetgyűlésre, és hangsú-30 Idézi Egyed Ákos-. Erdély 1848. évi utolsó rendi országgyűlése. Marosvásárhely 2001. 49. 31 Connerton P: How Societies Remember. New York, 1991. Idézi: Bindorffer Gyöngyi: Identitás kettős kötésben. Etnikai identitás és kulturális reprezentáció a dunabogdányi svábok körében. Bp. 1996. 17.
