Századok – 2012

TÖRTÉNETI IRODALOM - Lovrenovic, Dubravko: Na klizistu povijesti. Sveta kruna ugarska i Sveta kruna bosanska 1387-1463 (Ism.: Varga Szabolcs) IV/995

996 TÖRTÉNETI IRODALOM lyunk boszniai hadjáratánál kezdeni, de I. (Nagy) Lajos király Kotromanic Erzsébet boszniai hercegnővel 1353-ban kötött házassága inkább jelenti a magyar és a boszniai „koronák" szorosabb kapcsolatának kezdetét. Ennek az első, évszám nélküli említése a 414. oldalon történt, messze túl az események kronologikus rekonstruálásán. Hasonló a helyzet Subich Ilonával, I. Tvrtko édesanyjával, aki fiával együtt menekült Magyarországra 1365-ben, és akinek Katalin nevű leányával kapcsolódott be a Cillei-dinasztia a boszniai koronáért folytatott versenyfutásba. Természetesen minden nem szerepelhet még egy részletes monográfiában sem, és Katalin házasságkötését említi a könyv 445. oldala, ennek ellenére szerencsésebb választás lett volna I. Tvrtko bosnyák bán (1353-1377) és király (1377-1391) regnálásával kezdeni az események ismertetését, esélyt adva ezzel a kevésbé tájékozott olvasónak is a szöveg megértésére. Mindezek csak apró észrevételek, a könyv kifejezetten informatív, és Lovrenovic impozáns anyagot mozgatott meg ezekben a fejezetekben. A kiadott forrásokon túl dolgozott Zágráb, Dubrovnik és Zadar, illetve több kisebb dalmáciai város levéltáraiból, az ezekben talált adatok mindenképp növelik a munka értékét. Emellett használta a releváns szakirodalmat, és külön örömteli, hogy a legfontosabb magyar szerzők cikkei is szerepelnek a bibliográfiában, a lábjegyzetek alapján pedig ezek adatait valóban beépítette a szövegbe. Az már a magyar történész társadalomnak intő jel, hogy a citációkban csak és kizárólag az idegen nyelvre lefordított tanulmányok szerepelnek, a magyar nyelven megjelentetett írások egyszerűen nem léteznek a külföldi kutatóknak. Az most a szerencse számlájára írható, hogy Engel Pál, Mályusz Elemér és Fügedi Erik Boszniával foglalkozó írásai fordításban is elérhetők, ez azonban általában nem jellemző. Az eseménytörténet alapos ismertetésén túl igazán izgalmasnak a könyv alapvető gondolatmenete számít: Lovrenovic ugyanis — ahogy már a cím is jelzi — a magyar és a bosnyák korona, deklaráltan kapcsolatának, de igazából a küzdelmének történetét kívánja bemutatni. Ez a magyartól alapvetően eltérő álláspont, hiszen a Kárpát-medencéből hajlamosak vagyunk minden balkáni államalakulatot puffer zónának minősíteni, akiknek létjogosultságát a Magyar Királyság védelmében betöltött szerep jelenti. Nem kizárt, hogy a korabeli magyar királyi udvarban így vélekedtek Szerbiáról vagy Boszniáról, azonban tudomásul kell venni, hogy a jelen bosnyák történészei egy kiforrott középkori bosnyák állam létét vallják, amely egyenrangú félként tárgyalt/küzdött a magyar uralkodóval, és vesztét a Pápaság, a Magyar Királyság és az Oszmán Birodalom halálos ölelése okozta. Ezzel természetesen lehet vitatkozni, az azonban tény, hogy a még királyinak sem nevezhető Kotromanic dinasztiából nem derogált Anjou (I.) Lajos királyunknak feleséget választani, valamint a Diakóvárra költöző boszniai püspökség boszniai befolyása, és a boszniai egyháznak (crkva bosanska) is nevezett autochton egyházszervezet jellege sincsen a magyar történetírásban kellően feltárva és értelmezve. Pedig utóbbira remek horvát, bosnyák és nyugati szakirodalmak állnak rendelkezésre. A kérdést azért nem lehet figyelmen kívül hagyni, mert Lovrenovic erre építi fel az elméletét. Szerinte ugyanis a 4. keresztes háború után a Keletrómai Birodalom kiszorult a térségből, ezt használta ki a Magyar Királyság, amely leginkább a pápai hatalom végrehajtójaként avatkozott be a boszniai belügyekbe. A jogalapot minderre az teremtette meg a számára, hogy a boszniai püspökség magyar területre költözött, így királyi főkegyúri jogánál fogva a magyar uralkodó beavatkozhatott Boszniába. Mindebből következik, hogy Zsigmond király a boszniai koronát szerette volna megszerezni, az 1417 után újra magára találó pápaság pedig itt tesztelte az erejét, és azért nyilvánította eretneknek az itt élőket, hogy egy saját fennhatósága alatt működő egyházi struktúrát építhessen ki. A két kérdést érdemes különválasztani: Zsigmondnak valóban voltak ambíciói Boszniával kapcsolatban, 1394-ben a diakóvári egyezményben Dabisa István beleegyezett, hogy boszniai királyi címének elismeréséért cserébe a magyar király fogja örökölni a tisztét, de ellentétben Lovrenovic állításával (148-154. o.), a magyar szakirodalom nem látja bizonyítottnak, hogy Zsigmond még 1410-ben is a boszniai korona megszerzésére törekedett volna. Valójában Zsigmond hasonlóan kezelte Boszniát és Szerbiát, de amíg az utóbbiban sikerült érvényesíteni az akaratát, addig Dél-Boszniát soha nem sikerült tartósan az uralma alá vonni. Igaz, Bosznia nem is volt annyira fontos a számára, mint a szultáni hadak fő felvonulási területének számító Szerbia, így pedig nehéz megvonni Zsigmond külpolitikájának a mérlegét. A könyv talán legproblematikusabb része itt található, hiszen nem lehet az 1377-ben éppen hogy megalakuló Boszniai Királyságot egyenrangú államként szembeállítani a Magyar Királysággal, sőt, egységként is nehéz a polgárháború által tépázott Boszniára tekinteni. Hasonlóan problémás Zsigmondra csupán mint magyar királyra — és a boszniai korona sikertelen aspiránsára — tekinteni, hiszen a balkáni tevékenység csak az európai nagypolitikában értelmezhető, élete utolsó negyed évszázadából pedig közel 15 évet nyugaton tartózkodott, és ez természetesen hatással volt a budai udvar Boszniával kapcsola-