Századok – 2011
KÖZLEMÉNYEK - Tefner Zoltán: Ugron István és a német külpolitika 1918 áprilisában-májusában VI/1417
1422 TEFNER ZOLTÁN tal, hogy részei lehetnek Európa egyik legnagyobb birodalmának."1 2 Bár a lengyel népet a trialista koncepcióban egyáltalán nem lehetett kis népnek nevezni (a világon élő lengyel népesség már akkor is 20 millió körül mozgott), az elv nagyon használhatónak látszott 1914-ben is, annak okán, hogy a lengyelek többsége mindig szimpatizált ezzel a gondolattal. A birodalom vezetésében — függetlenül attól, hogy ki melyik táborhoz tartozott — a lengyelkérdés szorosan összefüggött a katolicizmus kérdésével. („Ausztria, mint vezető katolikus hatalom.") A külpolitikai elv szintjére emelkedett vallási megközelítés a korabeli külpolitikai doktrínából következett, amely Európát, sőt akkor már a világot, négy csoportba sorolta. A nagyhatalmak, ehhez tartozott Anglia, Oroszország, Németország és Ausztria-Magyarország, döntően képesek befolyásolni a változások irányát. Franciaország nem állt a besorolandók között. Már Aehrenthal ismert frazeológiájában is benne van Franciaország nyílt negligálása, de a korábbi közös külügyminisztereknél is — 1871 óta tulajdonképpen senki sem tekintette Franciaországot igazi nagyhatalomnak. Ezért aztán Franciaország alkotta az egyszemélyes második csoportot (esetleg még Olaszország és Törökország jöhetett volna szóba). A középállamok és a kicsik skatulyáiba sorolták a többi országot, amelyek a szövetségesi tervezgetések esetében szerepet játszottak ugyan, valójában azonban nem nagyon foglalkoztak velük. Franciaország kiesésével az első dobozban Ausztria-Magyarország maradt, mint az egyedüli vezető katolikus állam (katholische Vormacht). Bécs konzervatív politikai gondolkodói természetesen belső meggyőződésből tartották fontosnak Lengyelországnak a Monarchiához történő csatolását, de a liberálisok, sőt helyenként még a baloldaliak is (ők nyilvánvalóan a külpolitikai irányítás befolyásolásának lehetőségétől elzárva) szimpatizáltak ezzel az ideológiai tézissel. Az utóbbi kettő természetesen gyakorlati okokból. Az ugyanis világossá vált az előző fél évszázad során, hogy Oroszország milyen sokat profitált abból, hogy az ortodox keresztény vallást összekötötte a politikával. Pár hónapja, hogy véget ért a második Balkán-háború, amely távolabbi kihatásait tekintve orosz sikernek is volt tekinthető, de az oroszok az 1878-as berlini kongresszus óta többször bebizonyították, hogy mire képes egy „ortodox keresztény vezető nagyhatalom". A „balkáni keresztények protektora" jelzőjének adaptálása Bécsben irányadó lett a háború elején: Ausztria Lengyelország protektora. Korántsem volt azonban mindegy, hogy ezt a protektori szerepet Ausztria miképpen játssza el. A feladat nehézségét az jelentette, ami az dualizmus több mint négy évtizede alatt mindig is az egyik fő gondot okozta: az új területek integrálásának kérdése. Sőt, már maga az a kérdésfeltevés is megosztotta a politikai táborokat, hogy szükség van-e egyáltalán a birodalom területi bővítésére. Közismert, hogy 1878 kora őszén Bosznia-Hercegovina okkupálása — amely nemzetközi politikai tekintetben teljesen rendben volt — milyen földindulásszerű mozgásokat eredményezett a birodalom belpolitikájában. De a vitát a 12 HHStA. PA. Liasse XLVII lc. Verschiedene Memoranden. K. 496.
