Századok – 2010

KRÓNIKA - † Gergely Jenő, 1944-2009. (Balogh Margit)

KRÓNIKA 253 el? Igen. Fájt neki? Bizonyosan. A sors nem áldotta meg adoniszi termettel, viszont adott neki szívet, humort, toleranciát, emberséget. És mi így szerettük őt: köpcösén, sörhassal, cyranói orral. Bakaként besorozták egy, a modernkori háborúk történetét okító szemináriumba is. Megadó nyugalommal hallgatta az érettségin feltehetően kibukott tiszt előadását az első világháborúról, de csak addig bírta szó nélkül, amíg a „tanár" azt nem fejtegette, hogy a háborúért kivétel nélkül minden európai nemzet egyformán és kivétel nélkül felelős. „És Bosznia-Hercegovina okkupációjáról mi az előadó tiszt elvtárs véleménye?" -kérdezte értetlen szemtelenséggel. Az abszolút egészségtelen ételeket szerette. Sültet, pörköltöt, túrós csuszát, baracklekváros palacsintát, nokedlit, jó kis disznótorost - amiket a „Muter" is főzött neki gyermekkorában. Ám nekem erről sejtelmem sem volt barátságunk hajnalán, egymás közt még szigorúan magázódva. Nagyon ki akartam tenni magamért, amikor feleségével együtt megtisztelte hajlékunkat: kagylóval díszített aszpikos királyrák-falatokkal fogadtam. Mit ne mondjak, fenséges volt. Ám ő csak piszkálta, turkálta az ételt, percekig gyötrődött, miként ne bántson meg, ám végül csak megkérdezte: egy jó kis rántott húsod nincsen? Ettől kezdve tegeződtünk. Nem volt zarándoktípus, nem fűtötte kalandvágy, nem akarta újrakezdeni vagy másként leélni életét. Elégedett ember volt, akit az örök tudásvágya tett szomjassá. Élete utolsó éveiben betegség gyötörte. Másfél évvel ezelőtt ezt írtam róla egy barátomnak: „Jenő már csont és bőr. A humora, az esze a régi, de a teste kezdi cserbenhagyni." Az orvosok szigorú előírásait őrangyalai segítségével tartotta be, de óvó szigorukat időnként gyermeki kajánsággal csapta be. Hát igen: diákcsínyként élte meg, amikor a tilalmakat megszegve koccinthatott valaminek az örömére. És ebben nem volt semmi captatio beneuolentiae. Csak egy belső derű sugárzott át cinkos mosolyán. Életöröme nem hagyta el. Nem volt tökéletes ember, nem is tartotta magát annak. Csak egy Tényőről elindult parasztfiúnak. Akiből az ország első egyetemének megbecsült és szeretett professzora lett. * Nehéz szívvel ment a kórházba. Ifjúkori barátainak nem engedte, hogy remélt felgyógyulása utánra halasszák szokásos évi összejövetelüket, ki tudja, lesz-e holnap? - mondta. Az első hírek a sikeres rutinműtétről szóltak. Aztán döbbenten hallottuk a váratlan fordulatot. Hitetlenkedés, görcsös remény uralta beszélgetéseinket. Majd a hír: közeleg a vég. * Elmentem kórházi ágyához. Már nem volt tudatánál, jelenlétem nem érzékelte. Naivul talán azt hittem, hogy majd rákiabálok a végzetre és elijesztem, vagy hogy energiáimból átadhatok valamit a halállal tusakodó embernek. Az iszonyattól dermedt voltam, egyik pillanatban perlekedtem az Istennel, hogy miért és hogy ne tegye, a másikban könyörögtem hozzá. Kyrie, eleison! Hallottam saját hangomat, amint az orvossal beszélek, nyugodtan és higgadtan, hallottam a dobhártyámhoz tolakodó kérlelhetetlen diagnózist. Idegennek hatottak vonásai, de csak míg meg nem láttam a megszokott részleteket: a termetes