Századok – 2007

TÖRTÉNETI IRODALOM - Géczi Lajos: Nagykapos a 2. évezred alkonyán (Ism.: Búza János) III/801

TÖRTÉNETI IRODALOM 801 nek egy lehetséges gazdasági modell működése és annak elemei iránt. Szélesíti a felhasználási lehetőségeket az is, hogy a kötet végén mintegy 80 oldalas olyan statisztikai adatgyűjtemény található, amelynek önálló elemzése is lehetséges, nem is beszélve az igen széles körű bibliográfiai áttekintésről. Úgy gondoljuk, hogy a fiatal szerző pályafutásának első — s biztosak vagyunk benne, hogy nem is az utolsó — szintézise erőteljes ösztönzést ad a téma más összefüggéseinek kutatására. Ne feledjük, hogy maradt még bőven kutatnivaló és megírandó e tárgyban. Csak egy kisebb csokor abból amivel most nem foglalkozhatott a szerző behatóan: a beruházások és a belső piac működése, az uniós közösségen belüli kérdések, a szociálpolitika és a munkaerőkérdések, a magasan kvalifikált munkaerő képzésének szerepe, a német mezőgazdaság presztízse, az egyetemek és a vállalati kutatások jelentősége, levéltári források bevonása stb. Vonyó Tamás szakmai erudícióját, elhivatottságát ismerve, biztosak lehetünk benne, hogy hasonló, vagy még magasabb színvonalú kutatási eredményekkel fog jelentkezni. Kaposi Zoltán Géczi Lajos NAGYKAPOS A 2. ÉVEZRED ALKONYÁN Madách - Posonium, 2006. 384 o. Aki Felső-Bodrogközben a kettészelt Sátoraljaújhely kisebbik hányadától — hivatalos nevén a Slovenské Nővé Mesto településrészétől — keletre Kapóst említi, vagy Kapósra igyekszik, az a Latorcán túli Nagykaposra („Vel'ké Kapusany"-ra) gondol. Nagykapos, a hajdani mezőváros újkori története során magába olvasztotta Kiskapost és Ungcsepelyt. A „boldog békeidők" 1880. esztendejében a három településnek együttesen 2354 lakosa volt, a 2001. évi népszámlálás idején pedig 9760 személyt írtak össze, akik közül 57% magyarnak, 36% szlováknak, több mint 4% romának vallotta magát, a maradék 3% pedig ukránokból, esetiekből, továbbá „ismeretlen" nemzetiségűekből tevődött össze. Az I. világháború előtt a kivándorlás apasztotta a lakosság számát, bár a „falusias jellegű járási székhely" vonzotta is a kézműveseket és a kiskereskedőket, némelyikük nemcsak a szomszédos, hanem a távolabbi megyékből és településekből — például Bihardiószegről, illetve Ceglédről indulva — keresett megélhetési lehetőséget Nagy kapóson. A nagy világégést követően Nagykapos Csehszlovákiához került. A mesterségesen létrehozott állam kedvezőbb helyzetű, ún. nem vesztes fél volt, ami anyagi előnyökkel járt, az „új urak nemzeti önzése" azonban hátrányos helyzetbe hozta az őslakosokat. Ungvárott a cseh nyelvet erőltették, Nagykaposon pedig hamarosan szlovák tannyelvű iskolát nyitottak. Az anyanyelv őrzőivé az egyházak és az iskolák váltak. Mécs László, az országos hírű papköltő a plébánián kívüli kulturális tevékenységével, illetve dr. Magda Sándor püspök a „Református Egyház és Iskola" című hetilapjával „...hívta ki maga ellen a magyarokat árgus szemmel figyelő hivatalok gyanakvását és rosszallását." Nem volt véletlen, hogy 1938. november 9-én Nagykaposon díszkapukkal, éljenzéssel fogadták a bevonuló magyar honvédeket. Az általános örömbe hamarosan üröm is vegyült; néhány év múlva a zsidóság elhurcolása, majd a magyar falvak 18-55 év közötti férfi lakosságának szovjet fogságba vitele, a reszlovakizálás, az erőszakos áttelepítés, „... amit álszent módon lakosságcserének neveztek," félemlítette meg a környék és Nagykapos lakosságát. A városka lakosságszáma az 1990-es évek közepéig növekedett, ami részben az iparosítással és a közeli Vaján községben felépített erőmű létesítésével függött össze. Új lakások kellettek a be-, illetve áttelepülőknek. Utcasorok, középületek lerombolásával biztosítottak helyet a jellegtelen blokkházaknak. A magyar tannyelvű oktatás 1950 szeptemberében indult újra, 1957-ben pedig az igazi középiskolát, a mai gimnázium elődjét nyitották meg, amelyikből kikerülve több magyar fiatal folytathatott felsőfokú tanulmányokat, miként az az 1997. évi jubileumi számvetésből kitűnt. Géczi Lajos sokadik könyve „Krónika a végekről" címen is megjelenhetett volna, mert kronológiai sorrendben követi az események menetét. Mindent hasznosított, amit a helyi forrásokból meríteni lehetett, írott és szóbeli visszaemlékezésekkel, mintegy félévszázadot felölelő személyes