Századok – 2007

TÖRTÉNETI IRODALOM - Paulinyi Oszkár: Gazdag föld - szegény ország. Tanulmányok a magyarországi bányaművelés múltjából (Ism.: Szemán Attila) II/529

530 TÖRTÉNETI IRODALOM gyűjteményes kötet, amelyet 1989 körül tervezett a Magyar Tudományos Akadémia, végül nem látott napvilágot. A most kézbe vehető könyv nem kapcsolódik a hajdani kezdeményezéshez, s hogy anyagi nehézségek ellenére elkészült, azt a szerkesztők áldozatos és kitartó munkájának köszönhetjük. Paulinyi Oszkár (1899-1982) történetírásunk egyik — nemzetközi mérce szerint is — kiemelkedő képviselője volt. A Zólyom megyei Garamszegen született és bizonyára nem véletlen, hogy elsősorban a magyarországi bányászat történetét kutatta, a gazdaság azon ágáét, amelyik az egykori Felvidéken talán a legtöbb munkáskezet foglalkoztatta. „Életében ő volt a feudális kori magyarországi bányászattörténet; ebben a tudományágban azt tudjuk, amit ő felkutatott" - írta róla Heckenast Gusztáv. S valóban, Paulinyi Oszkár — minden túlzás nélkül — a modern magyar bányászattörténet-írás atyjának nevezhető. A 19. század vége és a századforduló — még az Osztrák-Magyar Monarchia égisze alatt kutató — nagy bányászattörténészei, Wenzel Gusztáv és Pech Antal mérföldkőnek tekinthető, úttörő munkái után ő az első, aki új módon, valóban modern magyar bányászattörténetet írt. Tudatosan tette ezt: „Az 1880-as évekkel elakadt bányászattörténeti kutatásunk föltétlenül megkívánta az eredeti levéltári kútfőkre való visszanyúlást. Ez a levéltári anyag azonban csaknem teljes egészében külső levéltárakban (Besztercebánya, Körmöcbánya, Augsburg, Nürnberg, Krakkó) volt keresendő; a központi kormányzat levéltárai közül is csak a bécsiek, de nem az Országos Levéltár, ígértek használható anyagot" - vallja önéletrajzában. Megállapíthatjuk, nem könnyű feladatról volt szó! Az ő alapos felkészültsége, német, szlovák, és nem utolsó sorban latin nyelvtudása elengedhetetlen volt hozzá. A középkor és az újkor tekintetében egyaránt új irányokat mutatott és fontos adatokat tett közzé, amelyek alapvetően más irányba terelték a bányászattörténet-írást. A történészi szaktudást a történeti bányászat szaktudásával ötvözte, mely az egyetlen lehetséges előremutató irány. Itt természetesen nem a bányászat mai szűken értelmezett fogalmára, hanem a montanistika tárgykörére gondolunk, mely magába foglalta a kohászatot és pénzverést is. Előtte erre — persze nem mint képzett történész, hanem mint a múlt iránt érdeklődő, nagy tudású bányamérnök — csupán Pech Antal tett kísérletet. A kiadvány — két emlékkönyvet (Gazdaságtörténet - könyvtártörténet. Emlékkönyv Berlász Jenő 90. születésnapjára, szerk.: Búza János. Bp. 2001., illetve Tanulmányok Szakály Ferenc emlékére. Szerk. Fodor Pál, Pálffy Géza, Tóth István György. Bp. 2002.) követően — az ígéretes „Gazdaság- és Társadalomtudományi Kötetek" sorozat 3. köteteként jelent meg. Jelen gyűjtemény nem a szokásos értelemben vett emlékkönyv, hiszen egyetlen szerző munkáiból közöl válogatást, mégis emlékkönyv a maga nemében, minthogy legfontosabb műveinek megjelentetésével a tudós történész Paulinyi Oszkárnak állít emléket úgy, hogy a ma már nehezen hozzáférhető, alapvető fontosságú munkákat a kutatók és az igényes érdeklődők kezébe adja. Draskóczy István, a magyarországi bányaművelés múltjának alapos ismerője és a bányászat történetének mai rangos művelője válogatta a tanulmányokat. A kötet Paulinyi Oszkár 14 tanulmányát tartalmazza. A só-, a réz- és az aranybányászatról szóló klasszikus írások mellett helyet kaptak benne a Garam-vidéki bányavárosok lakosságáról, társadalmi tagozódásáról írottak, a bányajoghatóság centralizációs kísérletének bemutatása, illetve az összegező mű: „Nemesfémtermelésünk és országos gazdaságunk általános alakulása a bontakozó és a kifejlett feudalizmus korszakában (1000-1526)". A válogatásba két olyan tanulmány is bekerült, amelyik eddig csak idegen nyelven volt olvasható. „A kézműves vasipar állapota és terjedése a Kárpát-medencében 1500-1650 között" című eredetileg Kölnben látott napvilágot 1974-ben. E munka tömör összefoglaló, több annál, amire a „vázlat" alcím utal. Valójában egy később megjelent művel, Heckenast Gusztáv „Magyarország vasércbányászata és vastermelése 1526-tól a 18. század végéig" című 1988-ban megjelent monográfiájával együtt érdemes forgatni, jól kiegészítik egymást. A két szerző is számos alkalommal hivatkozott a másik a munkájára. A bányászati-kohászati szakkifejezésekben bővelkedő tanulmányt Búza János fordította magyar nyelvre; amennyire gördülékeny a fordítás, annyira sajnálatos, hogy a helységnevek egyeztetője kimaradt belőle. A másik írást, „A bányavíz leküzdése érdekében létesített első tározómedencék és váltókerekek" címűt Meyer Krisztina ültette át magyar nyelvre. Ez a cikk Thurzó Jánosról szól. Tanulmányaiban Paulinyi többször visszatért Thurzó János személyére, aki a 15-16. század legnevesebb bányásza volt. Egy magyar nemes, aki beletanult a bányászat szakmájába, s a polgárokat megszégyenítő szaktudással művelte azt. Paulinyi nemcsak az ügyes vállalkozót, hanem a szakmáját szerető mérnökembert is látta benne. Személye nemzetközi tekintetben is kiemelkedő. Kö-