Századok – 2004

Történeti irodalom - Várdy Béla: Magyarok az újvilágban (Ism.: Csorba László) VI/1481

TÖRTÉNETI IRODALOM 1485 tizmus határát sokszor túllépő Habsburg-ellenesség" jellemezte (500.). Ám az emigráns Kossuth valójában nem a Habsburg-háznak, hanem csakis a magyar és az osztrák trónok perszonáluniós összekapcsolásának volt az ellenfele. 1877-ben, a nála tisztelgő ceglédi „százas" küldöttségnek kijelentette: akár az aradi vértanúk hóhérára, Ferenc Józsefre is hajlandó lenne fölesküdni, ha csak és kizárólag Magyarország királya lenne! A Kossuth-kritikához ugyanakkor némi Habsburg-„kritikátlanság" is járul, mert a szerző mintha még annak a konzervatív és dinasztikus legendának is hitelt adna, hogy a császári hadvezérek ' ^18/49-ben csak a fiatal uralkodó nevében, és nem a legteljesebbjóváhagyásával kegyetlenkedtek 1499.). Végül pedig kijelenti, hogy Ferenc József monarchiája meg tudta adni „a nemzet egyedeinek azt az életkörülményt, biztonságérzetet, élniakarást és a jövőben való reményt", amire ugyanakkor még nem képes a „megvalósított demokrácia" társadalma (506.). Mivel e „vallomás"-ra a Habsburg Ottó pályáját rajzoló fejezetben kerül sor, nyilván újfent a hiteles politikai személyiség iránti, már említett szimpátiája magyarázza ezeket az emelkedett szavait, semlegesítve máshol kifogástalanul működő kritikai érzékét, és így elmellőztetve vele azt az alapvető tényt, hogyha mindez tényleg igaz lett volna, aligha robbantja szét éppen ezt a birodalmat az I. világháború... Ε „szóhasználati" antipátiához képest jelentősen komolyabb kifogást fogalmaz meg a szerző Kossuth ellen Madarász Lászlónak, a 48-as idők egykori rendőrminiszterének szomorú sorsát összegezve (74-79.). Eszerint a kormányzó a híres Zichy-gyémántok balsikerű balkáni felhasználási kísérletét eltussolandó hagyta rászáradni a sikkasztás vádját Madarászra. Ahogy a szerző írja: „a saját maga által megfogalmazott és saját személyében összpontosított magyar nemzeti célok érdekében tehát még azt is elfogadhatónak vélte, hogy egyik leghívebb követőjét az örök megbélyegzés és örök nemzeti kivetettség homályába taszítsa." (78.) Ez a beállítás azonban immár túlhaladott kutatási állapotnak felel meg. Pedig Várdy is hivatkozik a manapság mérvadó irodalomra, Hermann Róbert könyvére - ám eredményeit mégsem használja. A korabeli iratanyagból ugyanis Hermann derítette ki, hogy ha a békepárti lapok fel is dobták a „gyémántos miniszter" gúnynevet — amelyhez azután máig ragaszkodik az utókor —, Madarászt hivatalosan sohasem vádolták a gyémánt gombkészlet eltulajdonításával, mivel az 1849 nyaráig nem is veszett el. (A Tardy Lajos által oly remekül feltárt Bolliac-Paléologue sztorinak tehát, amely azon a nyáron kezdődött, Madarász korábbi, tavaszi kálváriájához nincs is semmi köze.) A kincsesládákat azonban sajnos a rendőrség emberei korábban tényleg megdézsmálták, és ezért — nem személyes bűn, hanem hivatali felelősség következtében — került vád alá a radikális politikus. És Kossuth a I személye mellett ki is állt, mert amikor Madarász újraválasztatta magát Fejér megyei választókerületében, a kormányzó melegen ajánlotta őt híveinek. Ám hivatali ténykedésében nemcsak hibásnak tekinthette, de külön fájhatott neki — és meglehet, ezt nem is bocsátotta meg neki soha —, hogy éppen egyik legközelebbi híve ad lehetőséget morális kérdésekben a kormány elleni támadásokra! „Egyetlen szavad megmenthette volna becsületemet" - idézi a szerző Madarász nevezetes, a kormányzóhoz intézett szemrehányó levelének szavait. Ám Kossuth pontosan érezte, hogy nem avatkozhat bele hatalmi szóval és akarattal a büntetőjogi tisztázás folyamatába (ami I egyébként a leveretés miatt végül félbeszakadt), mert csakis így őrizheti meg a szabadságharcot vezérlő kormány erkölcsi hitelét. Nem a kormányzó taszította tehát „örökös nemzeti kivetett-I ség"-be a flamingók egykori vezérét. Ó maga tette ezt meg saját magával - még ha tényleges hibáját azután a korabeli zsurnálújságírás kíméletlen „profijai", az élükre szegődő Jókai Mórral, már igazságtalanul nagyították föl nemzeti vétekké. A Kossuth elleni vád így elesik, sőt érthetővé válik későbbi hallgatása is a forradalmi kormányzatot kompromittáló egykori politikustársa ügyében. Ugyanakkor hiteles marad Várdy Bélának az öreg farmer gondjairól, a büszke lélek mély fájdalmáról rajzolt képe, hiszen hatvan esztendő örökös küszködése a napi betévő falatért, tetézve a sok családi bánattal, kétségkívül egy fajta vezeklésnek tekinthető az egykori hibákért. A vitakérdések, kisebb kifogások végére érve, örömmel szögezem le, hogy ezek a nyolcszázoldalas szintézis alig pár megállapítását érintik csupán. Mit sem változtatnak tehát azon a véleményemen, hogy Várdy Béla írása kiváló kézikönyv, olyan alapmunka, amely alighanem hosszú-hosszú időre alfája lesz minden, a Magyar-Amerika történetét célzó kutatásnak, tájékozódásnak. A szerző még műve historiográfiai sorsát is előre jelezte könyvében, arra utalva, hogy az amerikai magyarság harmadik nemzedékében már nemigen várható olyan bölcsészek felbukkanása, akik egy ilyen összetett téma újabb szintézisére belátható időn belül váltakozhatnának. A kötet tehát a jövendő generációk történészei számára alighanem „a Várdy" marad, ahol minden magyar amerikás témához az alapvető eligazítást és az irodalmi kiindulást meg lehet találni.