Századok – 2004

Történeti irodalom - Molnár Antal: Katolikus missziók a hódolt Magyarországon I. (1572–1647) (Ism.: Tóth Gergely) IV/981

983 TÖRTÉNETI IRODALOM tának tekintette mind a balkáni, mind a hódolt és a Királyi Magyarországon élő katolikusok gondozását is. Itt kell kitérni azonban a Királyi Magyarország és a magyar hódoltság sajátos helyzetére, s az ebből fakadó problémákra, melyekre Molnár művében nagyon jól rámutat. Claudio Acquaviva jezsuita rendfőnök már az 1612-es misszió szervezésekor kérte Forgách Ferenc esztergomi érsek és a magyarországi katolikus klérus segítségét, ám az egyházfő, bár támogatta az akciót, a királyi Magyarországon is súlyos gondot okozó paphiány miatt nem tudott papokat küldeni a hódoltságba. Ugyanígy nem járt sikerrel a Kongregáció 1622-es kísérlete, amikor a magyar katolikus hierarchiát be akarta vonni munkájába. A hódoltsági egyházmegyével rendelkező főpapok ugyanis érthető okokból elzárkóztak attól, hogy az ellenséges területnek számító hódoltságban rezideáljanak (ahogy ezt a kongregáció elvárta volna), és az is kiderült, hogy — csakúgy, mint tíz évvel ezelőtt — nem tudnak kellő számú papot biztosítani a török alatt élő hívek számára. Sőt, Carlo Caraffa bécsi nuncius, aki felvette a kapcsolatot a magyar klérussal, végül azt sem javasolta, hogy a misszionáriusok Bécsen keresztül, a királyi Magyarországból érkezzenek a hódoltságba, mert a török azonnal gyanakvással szemlélte volna őket. így a magyar katolikus egyház együttműködésének és a Bécsen keresztül szervezendő missziónak a tervét a Kongregáció elejtette, és a már hagyományosnak mondható raguzai bázison keresztül indította el a Balkánra és Magyarországra irányuló tevékenységét. Ám a későbbi missziók, bár a Szentszék egyáltalán nem mondott le a hódolt magyarországi katolikusok gondozásáról, továbbra sem terjedtek túl a Dráva és a Maros vonalán, valamint a bácskai területeken. Ennek több oka is volt. Egyrészt a misszióval megbízott délszláv klerikusoknak a Dráván túli magyar katolikusok vizitációjához nyilván nem volt kellő nyelv- és helyismeretük, illetve a délszláv katolikus egyházak számára is „terra incognita"-nak számított a hódoltság északabbra fekvő része. Az 1622-ben a többek között Magyarország vizitációjával megbízott albán pap, Pietro Massarecchi sem lépte át ezt a határt. Csak a már korábban feltérképezett szlavóniai és szerémségi plébániákra látogatott el, illetve csupán azokról számolt be jelentésében, ami, mint Molnár figyelmeztet rá, igen káros volt a későbbi missziószervezés szempontjából, hiszen az így újból csak a déli területekre korlátozódott. Volt azonban — ahogyan erre Molnár később utal — egy másik oka is annak, hogy a szentszéki és ezzel együtt az egyéb (bosnyák, raguzai) missziók nem hatoltak feljebb a hódoltságban. A magyar katolikus egyház ugyanis — habár lényegesen kisebb tevékenységet tudott kifejteni, mint a balkáni katolikus egyházak — azért mégiscsak jelen volt, többféle módon is, a töröktől elfoglalt magyar területeken. Egyrészt léteztek a Királyi Magyarországból kiinduló intézmények, így a pécsi jezsuiták és a szegedi ferencesek, amelyek a hódoltsági püspökök (pécsi, csanádi) helynöki tisztét is ellátták, s azok támogatásával, illetve joghatóságuk védelmében útját állták a délről érkező misszióknak. Másrészt maguk a püspökök is nagyobb figyelmet szenteltek a 17. században hódoltsági egyház-megyéjükre, s még ha ez főként a megadóztatásukra irányult is, a hódoltságban működő általános helynökeik útján biztosítani tudták jogi képviseletüket. Sőt, Pázmány Péter, ahogy Molnár figyelmeztet, igyekezett a hódoltsági egyházmegyék élére olyanokat kinevezni, akik komolyabban veszik a hívek gondozását. Ezek közül a szerző kiemeli Vinkovics Benedek pécsi püspököt, aki amellett, hogy hathatósan támogatta egyházmegyéjét, a Kongregációval is konfliktusba került joghatósági ügyekben. így válik tehát érthetővé, hogy a hódoltság északibb, magyarok lakta része miért hiányzik a szentszéki missziók történetéből, s egyben a kötetből is. A Kongregáció tehát, emeli ki a szerző, a déli, raguzai utat választotta: ezt jelzi az is, hogy Magyarország missziós püspökének — szendrői püspöki címmel — egy raguzai ferencest, Albert Rengjicet nevezték ki. Az új egyházfő azonban nem sokkal megérkezése után ugyanazokkal a problémákkal szembesült, mint a jezsuita elődök. Joghatóság kérdésében azonnal összeütközött a bosnyák ferencesekkel (akik már Massarecchivel, a misszió előkészítőjével sem voltak hajlandók együttműködni), illetve képviselőjükkel, a scardonai püspök címet viselő boszniai adminisztrátorral, Toma Ivkovictyal. A bosnyák főpap ugyanis igényt tartott a szlavóniai plébániák jó részére — annak ellenére, hogy azokat a Kongregáció Rengjic működési területéül jelölte ki —, s végül nagyobbrészt sikerült is biztosítania a ferences prédikátorok számára. Mindez annak köszönhető — amint azt a szerző többször is hangsúlyozza —, hogy a Szentszék sokáig nem vette figyelembe a helyi viszonyokat és nem vonta be a bosnyák ferenceseket a missziós munkába, ami súlyos hibának bizonyult. Ugyanilyen súlyos következményekkel járó, bár érthető lépés volt a belgrádi székhely kijelölése Rengjic számára, ahol a raguzaiak támogatására szoruló missziós püspök rövidesen belekeveredett a hanyatlóban lévő raguzai és az izmosodó bosnyák kereskedőkolóniának a már említett belgrádi kápolna körül csúcsosodó konfliktusába. Az úgynevezett „kápolna-viszálynak", melyet Molnár igen részletesen tárgyal és korábban külön tanulmányban is megírta törté-