Századok – 2003

FIGYELŐ - Miskolczy Ambrus: "A történeti Erdély" és az ”Állam és nemzet" öröksége. Histográfiai kérdőjelek 219

FIGYELŐ 223 a román szó latin nyelvet beszélő néppel jelöl, míg az oláh neolatinnal élő nép. A Balkánról vándorolt be, és a Magyarországra kerülő része az egész románság „nemzet- és történelemalkotó rétegét" alkotta, hála annak, hogy így a nyugati kultúrával került kapcsolatba. Szász Zoltán kiegyensúlyozott módon jelzi az oláh szó eredetét, használatának elhibázottságát, azt, hogy az adott környezetben: „visszalépés, felemásság és nyelvöltögetés". Visszalépés, már azért is, mert 1848-ban a kolozsvári diéta határozatban tiltotta meg a románok által sérelmesnek tartott kifejezést, hiszen a románok számára társadalmi és nemzeti lebecsülést jelentett. (Aztán közvetve az 1941: V törvény is megtiltotta, mert büntetést helyezett kilátásba azon személy számára, „aki mást az országban élő valamely nemzetiségre lealacsonyító kifejezés használatával [...] megsért".) Felemásság, mert magát a fő tézist gyengíti. Miként lehetne meggyőzni a másik felet az együttélés — egyébként oly alaposan eltúlzott — áldásairól, amikor rögtön sértő kifejezéssel élünk, egyszóval: nyelvöltögetéssel. Ha a munka egészének tudományos értékét mérlegeljük, óhatatlanul felötlik Várkonyi Nándor egyik keserű észrevétele: „Nem a tudomány mondja meg, mi igaz a mítoszból, hanem a mítosz, mi igaz a tudományból." A baj csak az, amikor ez ellenőrizhető is. Az mítosz, hogy Erdély magyar föld, mint az is, hogy román. Hiszen Erdélyt éppen népek együttélése tette sajátossá. Több tanulmányból ki is derül, hogy Fogaras a 13. században tagolódott be Szent István királyságába. A Kárpátok etnikailag nem jelentett válaszfalat a románság számára, gazdaságilag sem. Sőt, az a román mitikus formula, mely szerint a Kárpátok összeköti a románságot, közelebb jár a valósághoz. Az a havasi vándorpásztorkodás, amelyről egy fajta fölényességgel szól a kötet gazdaságföldrajzi tanulmánya, nem kóborolás volt, hanem az egész erdélyi gazdaság számára létfontosságú rendszeres tevékenység. Ez biztosította az 1880-as évekig a dél-erdélyi szász gyapjúipar nyersanyaggal való ellátását, a késztermékek pedig aztán Kárpátokon túl és a magyar Alföldön találtak vevőre. Az kétségtelen, hogy a Kárpátok kultúrmorfológiai határ. De az bosszantó és nevetséges frázis: „Aki kelet felől ki akarja nyitni, nemcsak az erdélyi gondolattal találja magát szemben, hanem az isteni gondolattal is, az Isten keze felrakta Kárpátokkal." (70. old.) Bosszantó és tragikus, hogy tudatos és féltudatos csúsztatások is jócskán előfordulnak. A magyar történészek munkáiban terjedő folklorisztikus mozzanat az, mely szerint „а XIII. század végén legálisan még oly kevés oláh volt Erdély területén, hogy egy királyi birtokra össze lehetett volna őket telepíteni." (194 old.) Valójában az idevágó oklevélben arról van szó, hogy csupán a földesúri fennhatóság alatt élő románokat kell egy birtokra telepíteni. A románság nagy része viszont szabad volt. Állandóan hangsúlyozza a kötet a románok folytonos bevándorlását, és hogy ezt minél későbbre tegye, elhallgatja azt a román szakirodalmat, amely maga is a bevándorlást vallotta, de ezt vagy a 12. század végéig befejezettnek feltételezte, vagy amellett szólt, hogy a tatárjárás utáni népirtás kínált nagy lehetőséget a betelepülésre. A románság számának egykorú becsléseit is olyan dodonai módon értelmezi, hogy az olvasó mit sem ért belőle, csak azt, hogy nem volt olyan nagy, amilyenre becsülték. Az 1437-i unió trium nationumban a magyarság, szászság és székelység szövetkezését látja. Mindez a román nacionalista