Századok – 2003

TÖRTÉNETI IRODALOM - Hrabovec; Emília: Der Heilige Stuhl und die Slowakei 1918-1922 im Kontext Internationaler Beziehungen (Ism.: Adriányi Gábor) 999

1001 TÖRTÉNETI IRODALOM magánlevéltárat, amely több mint 1.200 személytől több ezer levelet, dokumentumot tartalmaz, többek között a magyar miniszterekkel, politikusokkal, püspökökkel folytatott magánlevelezését. De emellett találhatók a Primási Levéltárban Csernoch hivatalos ügyiratai is (Cat/A.), amely 1919 és 1922 közötti, a szerző témáját illetően is rendkívül fontos dokumentumokat tartalmaz. így pl. Csernoch jelentéseit Teodore Valfré di Bonzo bécsi nunciusnak, XV. Benedek pápának, Federico Tedeschininek, a pápai államtitkárság substitutusának, a Magyar Külügy- és Kultuszminisztériumnak, de tartalmazza Somssich Józsefnek, a vatikáni magyar követnek leveleit, jelentéseit is. Ezek közül az iratok közül Gergely Jenő és Salacz Gábor fent idézett munkáikban már publikáltak. Csérnoch, akinek az egyházmegyéje 95%-ban csehszlovák fennhatóság alá került, nemcsak mint prímás, hanem mint megyés főpásztor is az egész szlovák egyházi problémában érdekelt volt. Csernoch sohasem tagadta szlovák nemzetiségét, inasa is szlovák volt, akivel élete végéig szlovákul beszélt, és megőrizte szeretetét a szlovák nép iránt azután is, hogy édestestvérét, aki szintén pap volt, a szlovákok meggyilkolták. Ennek ellenére úgy aposztrofálja a szerző Csernochot, mint a „szlovákság renegátját" („Abtrünnigen"), a magyar államelmélethez feltétlenül ragaszkodó „főpapot" (358.), mint olyan embert, akinek „két arca" volt (99-101), és mint egy „homo politicust" (159.), azaz nem egyházi férfiút. így nem csoda, ha a szerző Csernoch leveleit, beadványait, memorandumait, amelyeket ő Rómában talált, lekicsinyli és „leértékeli", mint amelyekben Csernoch „túloz", és a szakadás veszélyét a „falra festi" (98.), amelyekben „szenvedélyes ellentámadásokban" (315.) „kizárólag politikailag motiváltan argumentál" (307-308) és amelyek „általánosító szereposztásra vannak felépítve" és a „politikai kívánsághoz hozzáidomítva" (362.). A Magyar Püspökkari Konferencia 1920. március 17-én kérte a prímást, utazzon Rómába. Csernoch július elején járt ott, szóban és írásban informálta a Szentszék minden fontos hivatalát, vezetőjét és XV. Benedek pápa magánkihallgatáson kétszer is fogadta. A pápa együttérzését nyilvánította a magyar állammal és a magyar egyházzal szemben és garantálta, hogy a Szentszék egyelőre semmit sem tesz új egyházmegyei határokat és püspöki kinevezéseket illetően, csupán csak hat hónappal a békeszerződés ratifikálása után fog tárgyalásokba bocsátkozni (Vö. Веке Margit, A magyar püspökkari tanácskozások, 1. köt., 59-60) Ugyanezt a garanciát adta a pápa az új vatikáni magyar követnek, Somssich Józsefnek is (Vö. Salacz, A magyar katolikus egyház, 18). Mivel a szerző a Magyar Püspökkari Konferenciának teljes egészében publikált jegyzőkönyveit 1919 és 1944 között (vö. Веке Margit) nem ismeri, így természetesen arról sem tud, milyen szentszéki ígéretekkel jöttek haza Rómából a veszprémi és váci püspökök, Rott Nándor és Hanauer István 1919 augusztusában, hogy milyen szerepet játszott a bécsi nunciatura abban a tervben, hogy a győri és szombathelyi püspökségek nyugati elcsatolt részeiből Burgenlandban egy apostoli adminisztraturát létesítsenek, hogyan sikerült Csernochnak ezt a tervet, valamint a cseh püspökök és papok kívánságát, hogy a pápa Prága érsekét patriarchal méltóságra emelje, megakadályoznia (Веке, uott. 47-53). A szerző nem tud arról sem, hogy a püspöki kar már 1920. március 17-i értekezletén behatóan foglalkozott az elcsatolt egyházi területek helyzetével, problémáival, megtette ezekhez észrevételeit, megfogalmazta részletesen kívánságait és a követendő eljárások módját (Веке, uott. 47-53). Hasztalan keresi az olvasó a könyvében azt is, milyen atrocitásokat és fosztogatásokat viseltek el a magyar katolikus papok a cseh legionáriusok részéről Szlovákiában (Salacznál, A magyar katolikus egyház 9-11), mik voltak Batthyány Vilmos nyitrai püspök letartóztatásának és kitoloncolásának körülményei (Salacnál uott. 12), hogy milyen emlékiratot nyújtott be 70 magyar katolikus pap 1919. november 19-én Szlovákiában (Salacznál uott. 15), hogy a lemondásra kényszerített és kitoloncolt Battyány és Radnai Farkas (Besztercebánya) püspököket a pápa az elszenvedett igazságtalanságokért címzetes érsekeknek nevezte ki (Salacznál uott. 18), hogy mivel vádolták igaztalanul Fischer-Colbrie kassai püspököt (uott. 24-25), milyen támadást indítottak Papp Antal munkácsi görög katolikus püspök ellen (uott. 25-27.) és mi lett a sorsa az eperjesi görög katolikus püspöknek, Nóvák Istvánnak (uott. 18-19.) A munkában a magyar királyi főkegyúri jog szintén jelentős szerepet tölt be. Evvel kapcsolatban sem ismeri a szerző a modern irodalmat (Erdő Péter, Gergely Jenő, Salacz Gábor stb.). Igaz ugyan, hogy a magyar minisztertanács 1920. április 8-án a püspöki kinevezéseket illetően fenntartotta az addigi szokásjogot, de már a trianoni szerződés aláírása után nem igényelte az utódállamokra vonatkozóan, mint a nagyszombati, a besztercebányai, a bácskai és temesvári kinevezések története is igazolja. A szerző tehát alaptalanul vádolja meg Horthy Miklós kormányzót, mintha Horthy „kiszámíthatatlan uralkodói jogokat és főkegyúri igényeket követelt volna magának"(229.).. Attól függetlenül, hogy az 1920-as I. törvénycikk kimondta, a kormányzó nem gyakorolhatja a királyi főkegyúri jogokat, amely jogokat többszöri jogkiterjesztése során sem kapta meg, a minden-