Századok – 2000

TÖRTÉNETI IRODALOM - Kosovo and the Albanian Dimension in Southeastern Europe: the need for regional security and conflict prevention (Ism.: Berky Tamás) 721

722 TÖRTÉNETI IRODALOM megoldás esetén precedenst teremthet. Hatása pedig az egész Balkánra kiterjed, hiszen Koszovóban szeparálta a nemzeti közösségeket, Szerbiában és Albániában változásokat idézett elő a belpolitikában, a többi országban pedig növelte a fenyegetettség érzést. Vetőn Surroi, a pristinai Koha Ditore lap főszerkesztőjének véleménye szerint az erőszak elterjedése Koszovóban részben a nemzetközi közösség reakciójának eredménye volt, az albánok ugyanis így akarták felhívni magukra a figyelmet, Milosevic pedig arra adott választ, hogy az USA őt nem a megoldás, hanem a probléma részének tekintette. Hiányzott továbbá a valódi politikai párbeszéd, hiszen az alapvető elvekben, a tárgyalás céljában és tárgyában sem volt egyetértés. A NATO politikája sem a hosszú távú megoldásokra törekedett, hanem inkább az ötvenedik évfordulóra akart eredményt produkálni de ez magának Milosevic-nek a mozgásterét is leszűkítette. A helyzet eldurvulása azt is jelentette, hogy az albánok körében is az erőszak emberei kerültek előtérbe. Számukra Dayton leckéje ugyanis az volt, hogy megoldás és nemzetközi segítség csakis fegyveres úton vívható ki. A megoldás része tehát az is, hogy az albán közösségen belüli konszenzus és egyensúly újra helyreálljon. A válság továbbgyűrűzése kapcsán Maqu Lakroi az albán álláspontot ismerteti. Szerinte a válságért a Milosevic-rezsim felelős, s hosszú távú megoldást az euro-atlanti struktúrákba való integráció hozhat, de rövidtávon az is szükséges hozzá, hogy a koszovói albánok közös álláspontot alakítsanak ki. Boris Trajkovski macedón miniszterelnök-helyettes a téma kapcsán úgy vélekedik, hogy a probléma egyik gyökere az, hogy az emberi jogok védelmének kollektivista megközelítését nem tudják meghaladni. A válság, melyért szerinte a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (angol rövidítés szerint KLA) felelős, a menekültek, a határmenti konfliktusok révén fenyegeti a szomszédos államokat is. Kiutat az jelenthet, ha a kollektív helyett az egyéni kisebbségi jogok rendszerét fogadják el általánosan, s ha a demokratikus normák Jugoszláviában is érvényre jutnak. Emellett szükséges még a régió államainak fokozottabb együttműködése, illetve Macedónia belső kohéziójának erősítése. Szerinte ebből a szempontból Macedónia pozitív példa, itt ugyanis az albánok felismerték, hogy a változások politikai úton is bekövetkezhetnek. Nebojsa Vucinic Montenegró véleményét ismertetve azt a megoldási javaslatot tartotta elfogadhatónak, mely Koszovónak Szerbián belül nagyfokú, nemzetközileg garantált autonómiát biztosít. Egyúttal azonban biztosítani kell a koszovói szerb és montenegrói kisebbség jogait is. Szerinte a válság továbbterjedése a demokratikus és piacgazdasági reformokat kezdett Montenegró létét veszélyeztetné. Ezért a nemzetközi közösségnek minden eszközzel rá kell kényszerítenie mindkét felet, hogy feladja maximalista célját, az etnikailag tiszta Koszovót. A görög álláspontot Theodoros Pangalos külügyminiszter mutatta be. Koszovó szerinte a Nyugat által a jugoszláv válság kezdete óta — amikor még meg lehetett volna állítani a federáció felbomlását — követett hibás politika végső határát jelenti. A jugoszláv keretek reformjának elmaradása és a nemzetközi közösség állam elismerési politikája megállíthatatlan folyamatot indított el. Szlovénia kiválása még érthető volt, de Horvátországgal szerinte már olyan vegyes terület szakadt el, ami már akkor nyilvánvalóvá tette, hogy véres konfliktusok következnek. Bosznia elismerése ugyanis már egy olyan állam függetlenségét jelentette, ahol az intézményi keretekhez nem tartozott egy domináns nemzet. Ezt az a felfogás tette lehetővé, mely szerint a volt Jugoszlávia belső határai lesznek az új nemzetközi határok. Szerbia határainak megváltozása viszont ezt a koncepciót teljesen felborítaná és Bosznia — de bizonyos mértékig Macedónia — létét különösen kétségessé tenné. A válságot mindenesetre nem lehet megoldani a nagyhatalmak szokásos opportunista és Janus-arcú politikájával. A térségben egyetlen ország van, ami ennyire cinikus és kétarcú politikát folytat, ez Törökország, ahol a valódi demokrácia hiánya teszi ezt lehetővé. Az athéni diplomácia már korábban megpróbálkozott egy rendezési terv elfogadtatásával — lényegileg a Holbrook-Milosevic megállapodáshoz hasonló — de Milosevic csak látszólag fogadta el a javaslatot, a valóságban semmit sem tett, így elmulasztotta a lehetőséget, hogy a jugoszláv érdekeket érvényre juttathassa. A helyzet megoldásához szükség lett volna arra, hogy egyrészt a koszovói albánok közös tárgyalási álláspontot képviseljenek, másrészt az albán-szerb határ lezárására. Ezek hiányában a szerb erők visszavonulásakor a KLA csapatai foglalták el a terepet, így tulajdonképpen csak az erőszak formája változott. A válság kontrollálásához az is szükséges, hogy az erőszakot minden fél elítélje és a bűnösöket meg is büntessék. Az emberi jogok kérdése ugyanis egyik államnak sem lehet belügye. Koszovó jövője pedig Jugoszlávia keretein belül képzelhető el, a nemzeti önrendelkezés jól hangzó jogának érvényesítése ugyanis egy harminc éves európai háborút indítana el a Balkánon. Végül Pangalos kifejtette, hogy nem szabad Milosevic-et teljesíthetetlen feltételek elé állítani, mert Jugoszláviával nem