Századok – 1998

Történeti irodalom - A magyar bányászat évezredes története I–II. (Ism.: Gergely Ernő) III/728

TÖRTÉNETI IRODALOM 729 A kötet első öt fejezete (szerzői: Némedi Varga Zoltán, Zsámboki László, Bánki Imre, Molnár László és Szemán Attila) a magyarországi bányászat történetét a kezdetektől a 19. század közepéig fogja át. Megállapítja, hogy a bányagazdaság jelentős ágazata volt a feudális kori gazdaságunknak. A középkori Magyarország gazdasági jólétének egyik legjelentősebb tényezője a virágzó nemesércbányászat volt. Magyarország egyike volt a középkor nemesércekben, főként aranyban leggazdagabb országainak. A magyarországi bányászat az anyagi és a szellemi javak forrása, számos találmány szülője és a technikai tudományok fellendítője lett. A királyok oltalma, a bányásznép szorgalma, a bányászat védettsége és felvirágzása magával hozta a bányavidékek gyors kifejlődését. A középkorban a bányászat volt az egyik legjövedelmezőbb kereseti forrás. Sok város a bányászatnak köszönhette keletkezését és virágzását, és sokezren voltak, akiknek a bányászat adott munkát. Már Árpádházi királyaink, de a későbbi uralkodók is arra törekedtek, hogy minél nagyobb számban telepítsenek be az országba bányászatban jártas külföldi szakembereket. A bányavidékek lakossága túlnyomó részben azokból a német bányászokból tevődött össze, akiket Árpád-házi királyaink hívtak be és ruháztak fel kiváltságokkal. Szent Istvánnak különös gondja volt arra, hogy a bevándorlók élvezhessék jogaikat. A német bányászok olyan helyekről költöztek Magyarországra, ahol már fejlett bányaipar volt. Ezek a bányászok már hazájukban is több kiváltságban részesültek, és megkövetelték, hogy ahol megtelepedtek, függetlenítsék őket a vármegyéktől és a földesuraktól. A betelepültek bányákat nyitottak a terméketlen talajon, jólétet és gazdagságot teremtettek. Mindezzel együtt járt a kulturális élet fejlődése. Itt, a német bányavárosokban talált igen termékeny talajra a reformáció is. Külön érdemes megemlékezni a monográfiában fellelhető jogtörténeti vonatkozásokról, átfogó jelleggel nyerhetünk képet egy sajátos terület törvényekbe és rendeletekbe foglalt jogi szabályozásainak történelmi alakulásáról. 1475-ben Thurzó János kezébe kerültek a besztercebányai és a környékbeli bányák. Jakob Fugger gazdag augsburgi kereskedő 1495-ben betársult a vállalkozásba. A Thurzók és a Fuggerek Magyarország nagy bányavállalkozói lettek, megjelenésükkel a réztermelés és kereskedelem nagy lendületet vett. Kétségtelen, hogy a Thurzók és a Fuggerek nagyszerű vállalatot hoztak létre, amelynek abban az időben nem volt páija. Besztercebánya Magyarország egyik legvirágzóbb kereskedelmi központjává fejlődött. A felvidéki bányászat a 16. században válságba került. Amikor már mélyebbről kellett volna kitermelni az ércet, a bányatulajdonosok, elsősorban tőkehiány miatt, megakadtak. Az új bányászati eljárások több munkaerőt és nagyobb pénzberuházást igényeltek. A bányászat fejlődését ez idő tájt más körülmények is akadályozták. A századok során többször volt a felvidéki bányavárosokban pestisjárvány, a különböző háborúk a 15-17. században kedvezőtlenül hatottak a bányászatra. A feudális viszonyok szintén akadályozták a bányák fejlődését és a nehézségekkel csak a nagyobb bányavállalatok tudtak megbirkózni. A 19. században a rézércbányászat is csökkent és az évszázad végére szinte teljesen megszűnt. Előtérbe került a vasércbányászat és a vasfeldolgozás, a 19. század első felében lerakták a modern nagyipari vasgyártás alapjait. Erdély a 17. század végén a Habsburgok hatalma alá került. Azok az intézkedések, amelyeket a bécsi kamara tett, jelentékeny változást hoztak, de a 18. század elején az erdélyi bányászat még primitív eszközökkel és módszerekkel folyt, energiaforrásul csak az emberi és állati munkát használták. A Habsburgok különös figyelmet fordítottak a bányászatra. A hagyományos paraszt bányászattal szemben egyre inkább tért hódít a kor műszaki eszközeit felhasználó bányaművelés. A bányaipar fejlesztése növelte a műszaki értelmiség és a szakmunkások számát. Szilézia 1764-ben elvész; ezután Erdély marad a birodalom fémben leggazdagabb tartománya. A 18. század második felében különösen fellendült az erdélyi bányászat, elsősorban az arany- és a vasércbányászat. Az osztrák kincstárnak sikerült Erdély nemes- és színesércbányászatát a maga számára gyümölcsözővé tenni. Az erdélyi bányakapitányság statisztikai adatai szerint 1873-ban a 416 bányamű 8369 munkást foglalkoztatott. A helyzet azonban ebben az időben már az volt, hogy az aranybányászat és általában az ércbányászat visszaesett, hanyatlott. Torockó környékén a vasércbányászat fejlődése Szent István uralkodása után bevándorlók — elsősorban németek — révén kezdődött el. A bányászat évszázadokig virágzott, majd hanyatlásnak indult. Jókai Mór erdélyi útja során megszemlélte a torockói kohókat és verőket. Leíija a táj szépségeit, de felfigyel a vasipar alacsony színvonalára és a bányászok munkájára is. De Jókai azt is hozzátette, hogy „a torockói vasipar nagyon alacsony színvonalú, a kohók berendezése kezdetleges; a nép találékonysága ilyen körülmények között bámulatra méltó..., a termővasat most is a hátukon cipelik föl, rozoga lajtorjákon mászva fel istenkisértő aknalyukakból. Kohóikban most is a patak