Századok – 1998

Történeti irodalom - Palotás Emil: Machtpolitik und Wirtschaftsinteressen. Der Balkan und Russland in der Österreichisch–Ungarischen Aussenpolitik 1878–1895. (Ism.: Heiszler Vilmos) V/1184

TÖRTÉNETI IRODALOM 1185 a berlini kongresszus és a... - milyen jelentős nemzetközi esemény volt is 1895-ben? Aki tudja, szóljon! - mi a csoda, talán Kálnoky leköszönése közé eső időszakot... Igen, annyira nyugalmasak ezek a „hosszú nyolcvanas évek", hogy végpontjukat legfeljebb az osztrák-magyar külügyminiszter lemondásával jelölhetjük ki. Tehát szerzőnk egy nyugtalan évtizedből vizsgál egy üdítően unalmas korszakot. Szerencsére ez az unalom a könyvben ritkábban üt át, csak annyira, amennyire egy komoly tudományos szakmunkától elvárható. Hasznára válik a következetes szaktudósi szerepvállalás, mert egyszer sem találkozunk aktualizáló kikacsintásokkal, erőltetett párhuzamokkal jelen és múlt között. Pedig nagy lenne ilyesmire a kísértés az utóbbi évek balkáni fejleményeinek ismeretében. A nagyhatalmak balkáni politikájának lehetőségeit vizsgálva is szigorúan a múlt század kategóriái között marad, így vázolja fel a Monarchia lehetséges balkáni aktivitásának két végpontját, a dinasztikus hódítás elemeit őrző, a korban modernnek számító gazdasági érveket is felsorakoztató katonai imperialisztikus terveket, s velük szemben a kor liberalizmusának haszonelvű, költségkímélő jellegű, közvetett pénzügyi-gazdasági befolyásra törekvő, az adminisztráció és a katonai megszállás kiadásait megtakarító balkáni doktrínáját. A realizált politika természetesen valahol a két elméleti végpont között helyezkedett el, de Palotás elemzése is azt mutatja, hogy a konzervatív Kálnoky sem vonhatta ki magát a Monarchia belső viszonyainak hatása alól, s a külpolitikát formáló különböző erők (az uralkodó, a katonák, a két birodalomfél kormányai, a különböző nemzeti áramlatok, gazdasági érdekcsoportok) együttes hatásának eredője végül is inkább a liberális elképzelések irányába mutatott: Kálnoky végig ellenállt a Berlinből érkező sugalmazásoknak, s nem volt hajlandó az oroszokkal való érdekszféra-osztozkodásra, s a balkáni kisállamok külön-külöp való befolyásolását tartotta feladatának. így katonai megszállás és adminisztráció csak Bosznia-Hercegovinában terhelte a Monarchia költségvetését, az osztrák-magyar követ, ill. ügyvivő szavára viszont figyeltek Bukarestben, Belgrádban, de Szófiában is. Ugyanakkor szívós ellenszegülésével Kálnoky megkímélte az orosz kormányt is Bulgária igazgatásának költségeitől. A gazdasági kapcsolatok felvázolásakor mindig sort kerít a balkáni nemzeti történetírások kritikájára is, melyeknek állandóan visszatérő eleme a Monarchiával fenntartott kapcsolatok minősítésénél a számunkra egyáltalán nem ismeretlen „félgyarmati fuggés"-elmélet, miszerint a gazdasági-kereskedelmi kapcsolatok csakis a Monarchiának kedveztek, mely politikai súlyára támaszkodva függésben tartotta és kizsákmányolta a balkáni kisnépeket. Palotás konkrét számadatokkal cáfolja ezt a beállítást, kimutatva, hogy a különböző kereskedelmi és vámszerződések sorozatában a balkáni államok egyre kedvezőbb feltételeket alkudtak ki maguknak. Nem feledkezik meg a gazdasági-kereskedelmi kapcsolatok fenntartásának egyik legfontosabb eleméről, a közlekedési infrastruktúráról, melynek alakításához a Monarchiának elsőrendű érdekei fűződtek, s a vasútépítési koncepciók és egyezmények sorsán mutatja be a befolyásgyakorlás lehetőségeit és korlátait. Mai szemmel nézve különösen érdekesek a Duna státusáról és felhasználásáról szóló tárgyalások, ahol ismét a történész korrekt, fegyelmezett tudósi elemző módszerét dicsérhetjük. Hadügy és külpolitika találkozásait főleg a bolgár válsággal (1885-87) kapcsolatos fejezetekben láthatjuk, ahol Palotás bizonyítja, hogy a civil politikai vezetés a Monarchiában is megtartotta a kontrollt a külpolitika irányítása fölött. Megjegyezzük persze, hogy a Monarchia katonai vezetése akkor még rendelkezett annyi józan ítélőképességgel, hogy számot tudott vetni egy orosz háború reális esélyeivel, s amilyen mértékben nőtt a konfliktus valószínűsége, oly mértékben foglalkoztak a katonák egyre intenzívebben az esetleges háború technikai részleteivel, s ezek a részletek ugyancsak kijózanító hatásúaknak bizonyultak. Még akkor is, ha éppen az Oroszország elleni háború esélyeit latolgató osztrák katonai vezetők érdekes, a kor viszonyai között bízvást bizarrnak mondható szövetségest láttak az eddigi engesztelhetetlen ellenségben, az 1848 eszméihez főleg szavak szintjén rendíthetetlenül ragaszkodó magyar nacionalizmusban. Talán kiderült az eddigiekből, hogy Palotás valóban korszerű, a 90-es évek szempontjainak és követelményeinek megfelelő munkával gazdagította a megújulás folyamatával birkózó magyar történetírást. Mind a témaválasztás — Közép-Európa és a Balkán kapcsolatai —, mind a komplexitásra törekvő feldolgozási módszer fontos és használható ismeretanyaggal gazdagítja diszciplínánkat. A klasszikus diplomáciatörténet kora lejárt, új elemek, új szempontok szükségeltetnek. Külön bravúr, ha egy régebben iskolázott kutató talál új utakat. Palotásnak sikerült. Heiszler Vilmos