Századok – 1996
Tanulmányok - Romsics Ignác: A brit külpolitika és a „magyar kérdés” 1914–1946 II/273
308 ROMSICS IGNÁC nem látott nyomós okot a változtatásra. Kárpátalját viszont — minden eddigi brit javaslaton túltéve — autonómiával felruházva ugyan, de teljes egészében visszaadta volna Magyarországnak. Ezt részben a ruszinok bizonytalan etnikai identitásával, részben pedig a Szovjetunió, illetve felbomlása esetén az Ukrajna részéről fenyegető terjeszkedési szándék ellensúlyozásának szükségességével indokolta. Az orosz, illetve az ukrán hatalom megjelenése a Kárpátokon belül — írta — „olyan forradalmi cselekedet lenne", amelyet saját biztonsága érdekében Európa sohasem fogadhat el. Erdélyről alternatív javaslatot terjesztett elő. Igazi megoldásnak — Bethlen 1933-as, Londonban kifejtett álláspontjához hasonlóan — azt tartotta volna, ha az egész terület olyan föderatív struktúrájú külön, független állammá alakulna, amelynek alapegységei az egyes népcsoportok autonóm kantonjai lennének. Pontosan tudván viszont, hogy egy ilyen megoldást sem a regáti, sem az erdélyi románok nem fogadnának el, alternatív megoldásként felvetette a méltányos megosztozás lehetőségét. A Székelyföld összekapcsolását Magyarországgal egy korridoron át, ami 1919 óta magyar részről újra és újra felmerült, gyakorlatilag nem tartotta járható és célravezető útnak. A történeti Erdély határáig terjedő keletmagyarországi sávot viszont — nagyjából ismét Seton-Watson szürke zónáinak, illetve a Rothermere-vonalnak megfelelően — feltétlenül Magyarországnak kívánta juttatni. így körülbelül annyi román került volna Magyarországhoz, mint amennyi magyar. Macartney javaslatának teljesen új eleme volt, hogy a kelet-magyarországi sáv mellett a Radnai-havasoktól északra fekvő, részben ruszinok lakta hegyes máramarosi részeket is Magyarországhoz csatolta volna a kárpátaljai autonóm terület részeként. Déli határjavaslata az 1919-es brit és amerikai előterjesztésnek felelt meg. A Drávaköz, Észak-Bácska és Északnyugat-Bánát tehát egyaránt visszakerült volna Magyarországhoz.10 5 Alig néhány hónappal Macartney könyvének megjelenése után az angol diplomáciának immár konkrétan is állást kellett foglalnia Magyarország északi határainak módosításáról. Altalános irányvonalának és előzetes ígéreteinek megfelelően Anglia támogatta a szlovák-magyar határ etnikai elvű revízióját. Nemcsak az 1938. szeptember 29-i müncheni egyezmény kiegészítő nyilatkozatát írta alá, amely a bilaterális tárgyalásokról és ezek kudarca esetén az aláíró négy hatalom döntőbíráskodásáról intézkedett, hanem ezzel egyidejűleg diplomáciai úton is a prágai kormány tudomására hozta, hogy „a jelenlegi körülmények között szükségesnek bizonyul bizonyos területi engedményeket tenni a magyar határ mentén, és ezt a tényt a cseh kormánynak azonnal és őszintén el kell fogadnia".106 Amikor tehát Barcza György londoni magyar követ október 4-én azt jelentette Budapestre, hogy a cseh-magyar viszályba Anglia „legfeljebb mint jóakaratú közvetítő, de nem mint nyomást gyakorló fél fog befolyni", akkor alábecsülte a magyar revízió melletti brit kötelezettségvállalás mértékét.10 7 Október végén, a szlovák-magyar tárgyalások megfeneklésének idején a brit diplomácia ismét több jelét adta annak, hogy a viszályban Magyarországot támogatja. Lord Halifax egyik nyilvános beszédében megemlítette, hogy Csehszlovákiával szemben „Magyarországnak jogos követelései vannak". A térségben állomásozó brit követeket ugyanekkor arról
