Századok – 1994
Tanulmányok - Engel Pál: Magyarország és a török veszély Zsigmond korában (1387–1437) II/273
TÖRÖK VESZÉLY ZSIGMOND KORÁBAN (1387-1437) 279 hogy ütközőállamok formájában ezek fogják fel a török támadásokat. A továbbiakban déli politikája mindvégig arra irányult, hogy a vazallus államok rendszerét megszervezze, fenntartsa és kiterjessze, ahol pedig ez nem sikerült, ott a Száva-Duna vonalától délre biztosítson magának magyar „hídfőállásokat".1 2 Eleinte, amíg a török birodalom belső válsággal küzdött, ez a politika igen eredményesnek bizonyult. Az ütközőállamok mintája Szerbia lett, amelynek élén 1389 óta Lázár kenéz fia, (Lazarevics) István állt, aki 1402 óta a despota címet viselte. István, mint láttuk, Bajezid vazallusa lett, és szerb csapataival minden hadjáratán támogatta, utoljára még Ankaránál is. Bajezid vereségével azonban a helyzet megváltozott, és a despota 1403-ban vagy 1404 elején Zsigmond fennhatóságát ismerte el. Mivel a Duna és a Száva mentén Orsovától a Drina torkolatáig ő volt Magyarország határosa, a török támadások veszélye ezen a fronton elhárult, pontosabban, a súlyukat a szerb területek vették át. Zsigmond azzal tette érdekeltté István despotát ennek a szerb részről kedvezőtlen megoldásnak a fenntartásában, hogy egyrészt átengedte neki a Száván túl még szórványosan megmaradt magyar birtokokat Belgráddal együtt (vagyis a korábbi macsói bánságot), másrészt magában Magyarországon is óriási birtokokkal ruházta fel, így az évek során a despota kezére jutott a Szerémség és Torontál megye nagy része, Érdsomlyó (ma: VrSac), északabbra Debrecen, (Hajdú-) Szoboszló, Szatmár-Németi, Nagybánya, Munkács, Beregszász, Tállya, Tokaj, Boldogkő, Regéc, (Mező-)Túr a hozzájuk tartozó uradalmakkal és más kisebb-nagyobb birtokokkal.1 3 A despota tehát a legnagyobb magyar bárók egyike lett, és ennek megfelelően haláláig (1427) hű maradt a magyar szövetséghez. Zsigmondnak ez a jelentős eredmény a birtokok átadásán felül igen kevés áldozatába került. 1409-ben kellett egy ízben Szerbiába vonulnia, hogy Istvánt megvédje trónján öccsével és az őt támogató törökökkel szemben, és később időnként kisebb magyar helyőrségek állomásoztak egyes dél-szerbiai várakban, így pl. Novobrdóban.1 4 Ennek fejében viszont évtizedekre elmaradtak a déli végeket sújtó török portyázások. Szerbiától keletre, Erdély déli határán a havasalföldi román vajdaság volt hivatott hasonló védelmi szerepet betölteni.1 5 Ennek élén Mircse (Mircea cel Bätrin) állt, aki 1395-ben helyezkedett a törökökkel szemben a magyar korona védelme alá. 1402 után ez a függőségi viszony is megszilárdult, és Mircse haláláig (1418) változatlanul megmaradt. Havasalföld felfogta a török támadásokat, a vajda pedig cserébe ezért húbérként birtokolta a magyar királytól Szörény és Törcsvár várakat, valamint a fogarasi kerületet az omlási uradalommal együtt. Ezt a megnyugtató szövetségi rendszert Zsigmondnak egyedül a harmadik déli szomszéd, Bosznia vonatkozásában nem sikerült tartósan kiépítenie, valószínűleg azért, mert az 1390-es évektől kezdve itt nem létezett olyan erős központi hatalom, amely biztosította volna Bosznia következetes külpolitikai vonalvezetését.1 6 A királyság meggyengült, a tényleges hatalom több tartományúr között oszlott meg, akik között mindig voltak hívei a török orientációnak, illetve a magyarokkal való szembefordulásnak. Szerepet játszhatott ebben a kis ország vallási megosztottsága is, itt ugyanis a 12. század óta erős befolyása volt a bogumilok (patarénusok) eretnek mozgalmának, amelynek létét elsősorban a katolikus magyar egyház veszélyeztette. Mindenesetre a magyar védelmi rendszer neuralgikus pontja a 15. század első évtizedeiben Bosznia volt. Zsigmond nem csekély erőfeszítéseket tett, hogy a problémát
