Századok – 1993

Történeti irodalom - Balling; Mads Ole: Von Reval bis Bukarest (Ism.: Tilkovszky Loránt) II/357

358 TÖRTÉNETI IRODALOM 358 ország, Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország, Jugoszlávia, Románia), — Balling 388 képviselői és 174 felsőházi (szenátusi) német mandátumot regisztrált. Ezek mellett számításba vette a vizsgált térség két autonóm regionális képviseleti szervének, az észtországi Memel-vidék 1925-1939 közti, és Lengyel-Szilézia 1922-1935 közti — Katowice székhellyel működött — szejmjének németek által birtokolt 132 mandátumát. Az összesen 694 német mandátum birtokosa 636 személy volt, mert közülük 44-en nemcsak képviselőházi, hanem felsőházi tagok is lettek a tárgyalt időszakban, (illetve mind a regionális, mind az országos törvényhozásban mandátumot szereztek Észtországban, illetve Lengyelországban); további 14-en pedig — főleg a területváltozások következtében — egymást követően több ország parlamentjében is szerepeltek. A szerző megállapítja, hogy kinek melyik választási periódus(ok)ban volt mandátuma, ki volt esetleg már a tárgyalt időszak előtt is tagja a parlamentnek; akkurátusan vizsgálja, kinek nem ismerték el, vagy vonták meg valamilyen okból mandátumát, illetve ki mondott le, vagy halálozott el időközben; betöltötték-e helyét valakivel, s német volt-e az illető? Annak kritériuma, hogy ki német, az volt a szerző számára, hogy németnek vallotta-e magát, illetve németnek tartották-e? A parlamentek — így a magyar parlament — német származású és nevű, de nem német öntudatú és nem németnek ismert tagjait nem veszi számításba, akkor sem, ha esetenként maguk is szót emeltek a német kisebbség érdekében. A német mozgalmak parlamentbe került zsidó származású résztvevőit viszont németnek ismeri el. (Csehszlovákia parlamentjének volt 15 ilyen tagja, s l-l a Memelvidéki, illetve sziléziai regionális törvényhozó szervben). Ha a német népközösségből valakit valamely okból kizártak — mint pl. magyarországi viszonylatban Riesz Ádámmal tette Bäsch népcsoportvezető —, az az illető parlamenti mandátumát nem érinthette. A szerző a vizsgált országok német településterületeiből indul ki. A térképvázlaton is megjelenített magyarországi főbb német településterületek meghatározásában valami fatális félreértés következtében „Budapest és a budai hegyvidék" tölti ki az egész Duna-Tisza közt, s a fentnevezett településterülethez számítandónak tartja a fővároson és környékén kívül Komárom-Esztergom és Nógrád-Hont megyét, valamint „Pest-Pilis-Solt-Kiskun nagymegyéből Pest megyét". Figyelmet szentel Balling az országok választójogi törvényeinek és rendeleteinek, választókerületi beosztásának, a német többségű, vagy jelentősebb német lakossággal rendelkező választókerületeknek a közigazgatási egységekhez (járásokhoz) való viszonyának, határaik esetenkénti módosulásainak. A trianoni Magyarország viszonylatában felfigyel a választókerületek igen nagy — 200-on felüli — számára; ezek közül 21-ből jutottak be németek a parlamentbe. E választókerületekben felsorolja a német helységek adatait, az 1920. évi népszámlálás alapján. Megjegyzi, hogy Csonka-Magyarországon csonka választókerületek is voltak, mint a zurányi (Zurndorf-i), dárdai: ezek a Trianon által elszakított egykori központjuk nevét viselték. Hogy melyik választókerületben i milyen számban, és személy szerint kik indulhattak a németek közül mandátumért, jelentős mértékben az illető kormányokkal való egyezkedés döntötte el, (mint ahogy az is sokban múlott a kormányokon és i közigazgatási apparátusukon, hogy kit engedtek győzni, s ezzel mandátumhoz jutni): ezt a momentumot a szerző nem veszi figyelembe, amikor azt vizsgálja, hogy a parlamentbe bekerült németek mennyire kötődtek választókerületükhöz. Sokan nem voltak oda valósiak, nem ott laktak; hol az egyik, hol egy másik — esetleg nem is német jellegű — választókerület szavazataival szereztek mandátumot. Az a megfigyelés helyes, hogy Csonka-Magyarország maradék németsége erős asszimiláltsága folytán vezetőit az elcsatolt területekről származókban találta meg (a bácskai sváb Bleyertől a bánáti sváb Baschig, továbbá az erdélyi szász eredetű Gündischben, a szepesi szász eredetű Gratzban, stb.) Majd gondosan regisztrálja azokat, akik az 1940-1941-ben visszacsatolt északerdélyi szászok, szatmári és bácskai svábok részéről kerültek be — többnyire korábbi romániai és jugoszláviai törvényhozói múlttal — a magyar parlament képviselő- és felsőházába, mi által létrejöhetett a német törvényhozók blokkja a magyarországi törvényhozó szervben. Ez — mint a szerző rámutat — 1944. májusában függetlenítette magát a kormánypárttól, s immár nyíltan nemzetiszocialistának nyilvánította magát. A parlamentek német tagjai a vizsgált országokban működött valamely német párt, illetve valamely országos párt német szekciója, vagy elismert német kulturális szervezet prominens vezetői közül kerültek ki. Magyarországon a tárgyalt időszakban csak a legelső, 1920. évi választáson indulhattak német nemzetiségi pártok, amikor még Burgenland magyar fennhatóság alatt volt; a továbbiakban a kormány azt várta el, hogy a trianoni Magyarországon a nemzeti kisebbségek — így a németek — jelöltjei a kormánypárt színeiben lépjenek fel. A szerző a magyarországi német mozgalom egyik vezetőjének, Kussbachnak visszaemlékezését idézi, mely szerint a kormánytól várták a németek nemzetiségi igényeik kielégítését; egy pártalakítási kísérlet súlyos retorziókat váltott volna ki a kormányból a német kisebbséggel szemben. Ez utóbbi nagyon valószínű is, ámde emlékeztetni kel] ana, hogy Bleyer — éppen a kormánnyal folyt tárgyalások zsákutcába jutásának érzetében — igenis szükségét látta, hogy foglalkozzék egy önálló német