Századok – 1993
Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: A Levante-történetírás fordulata 1879 és 1918 között II/239
A LEVANTE-TÖRTÉNETÍRÁS 1879-1918 KÖZÖTT 261 indította a közép-európai hatalmakat arra, hogy érdekeltségük területét a Kelet felé megnyújtsák és a Kelet piacaival a közvetlen összeköttetést biztosítsák... abban az esetben is..., ha [a jelenlegihez] hasonló helyzet az olcsóbb tengeri úttól elzárna. A hamburg-bagdadi legfontosabb kereskedelmi útvonal e tervezgetések szerint Magyarországon haladna át, és itt legcélszerűbben a Duna olcsóbb vízi közlekedését venné igénybe." Ennek nyomán olyan remények ébredtek magyarországi körökben is — folytatta Domanovszky —, „hogy a keleti kereskedelem lebonyolításában hazánknak az eddiginél sokkal jelentékenyebb szerep fog jutni, és hogy az erre irányuló tranzit-forgalomból nemzetgazdaságunknak és az államnak is nagy haszna lesz." Ám a maga részéről nem azért nyúlt a témához, hogy megvizsgálja a jelenkori terv realitását, vagy ahhoz netán történelmi igazolást, múltbeli előképet mutasson fel, hanem éppen azt kívánta a bírálat mérlegére tenni: van-e tényleges alapja az ilyen történelmi argumentációnak; vagyis: „mennyiben volt szerepe Magyarországnak a régebbi időkben a keleti árucikkek közvetítésében?"11 4 Szakmai bírálatának közvetlen tárgyát pedig egy nemrég (1917), „a Közép-Európa mozgalom kapcsán" Bécsben kiadott könyv szolgáltatta, melynek szerzője — С. V. Suppan, a Dunagőzhajózási Társaság egyik igazgatója — a dunai hajóút jelenkori szerepének fontosságát szintén történelmi érveléssel igyekezett alátámasztani.115 Nos, ez a könyv, „ámbár színes és megragadó képét festi annak a jelentékeny forgalomnak, mely szerinte a középkorban a Duna vonalán Németország és a Feketetenger, valamint Konstantinápoly között fennállott, egészen téves adatokat tartalmaz", s azt az „avult véleményt" tükrözi, hogy „a középkorban a levantei kereskedelem árucikkeinek lebonyolításában Magyarországnak igen előkelő szerepe volt"hangzott Domanovszky szigorú kritikája. Majd Wilhelm Heydet idézve, s az ő érvelését követve és részben kiegészítve, sorra-rendre cáfolta a kora középkori Levantekereskedelem dunai útvonaláról szóló hüllmanni tézisnek Suppan könyvében is visszhangzó, a fentebbiekben már többször említett motívumait: a 12. század végi steini vámszabályzat célzatos értelmezésétől kezdve azoknak az állításoknak a tarthatatlanságáig, miszerint a regensburgi vagy bécsi kereskedők a 12-13. században „a Dunán vagy akár a Duna vonalán a szárazföldi úton a Fekete-tenger partvidékére vagy Konstantinápoly piacaira eljutottak volna", vagy hogy „a bolgárok vagy a magyarok mint közvetítő kereskedők szerepeltek volna Konstantinápoly és a Közép-Duna vidéke között".116 Domanovszky azonban — amikor a „Duna-tézis" legbehatóbb cáfolatát adta a magyar szakirodalomban — Acsádyhoz hasonlóan maga sem tudta kivonni magát az elutasításnak az „ erdélyi tételre" való kiterjesztése, az utóbbi tekintetben is nyomósnak tűnő „szász-dalmát" ellenérvelés hatása alól. „Hogy Magyarországnak a 14. században sincs közvetlen kapcsolata a Levante vidékével, nemcsak a Duna vonalán, hanem szárazföldi úton sem, azt legjobban bizonyítja, hogy az erdélyi szász városok kereskedői Budán át jártak az Adria partjaira keleti árut vásárolni." Levantei cikkek tehát Domanovszky nézete szerint is csak nyugat vagy délnyugat felől jutottak Magyarországra: a bécsi vagy a holics-nagyszombati úton bécsi és német kereskedők közvetítésével; amellett az Adriáról: „közvetlenül a velenceiektől", vagy a dalmáciai Zára közbenjöttével.117
