Századok – 1993
Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: A Levante-történetírás fordulata 1879 és 1918 között II/239
248 PACH ZSIGMOND PÁL szigeti Szebasztopol eleste után szintén belépéssel fenyegetőzött — átmenetileg még meg is erősítette a Porta megmaradt balkáni pozícióit. A párizsi békekonferencia (1856) elismerte a szultáni állam helyét az európai hatalmak „koncertjében"; ugyanakkor Oroszországot a Fekete-tenger demilitarizálására, Besszarábia déli sávjának s a Duna torkolatvidékének feladására kötelezte.48 Az 1877-1878. évi újabb orosz-török háború viszont ismét az orosz sikerek jegyében ért véget: a balkáni Sipka-szoroson való átkelés és Plevna, majd Drinápoly bevétele után a cári csapatok előtt megint szabaddá vált az út Konstantinápoly felé. De a bevonulásra, mint ahogy fél évszázaddal korábban, ezúttal sem került sor. Sőt az orosz kormány a Portával San Stefanóban kötött békeszerződését, amelyben a Balkánt kizárólag a saját érdekei szerint kívánta átrendezni, Anglia és Ausztria-Magyarország éles tiltakozásának hatására kénytelen volt az 1856. évi párizsi békét aláíró hatalmak értekezlete elé terjeszteni. A berlini kongresszus 1878 június-júliusában — amelynek összehívásában a Monarchia külügyminisztere, Andrássy Gyula gróf kezdeményező szerepet játszott, helyszínében és Bismarck kancellár elnökletében pedig az 1871-ben proklamált német császárság hatalmi súlya nyert kifejezést — alaposan átrajzolta a san-stefanói határokat. Románia, Szerbia és Montenegró teljes függetlenségének elismerése mellett, az Oroszország balkáni előretolt állásául szánt „Nagy-Bulgáriának" csupán harmadából lett autonóm fejedelemség, Macedónia továbbra is török uralom alatt maradt. S ha Oroszország (miután már 1871-ben elérte a párizsi béke Fekete-tengerre vonatkozó cikkelyeinek hatálytalanítását) most ismét annektálhatta Dél-Besszarábiát, a Monarchia viszont felhatalmazást kapott Bosznia-Hercegovina (és a novibazári szandzsák) megszállására, amelyet már az előző, 1876-1877. évi osztrák-magyar-orosz megállapodások kilátásba helyeztek, de a sanstefanói békeszerződés figyelmen kívül hagyott.49 Bosznia-Hercegovina okkupációja — amelyet a tartományok igazgatásának az osztrák-magyar közös pénzügyminiszter alá rendelése követett — bizonyos értelemben fordulópontot jelzett a Habsburg-állam Balkán-politikájában. Eldőlt az a kérdés, amelyet még Kaunitz herceg tett fel a kücsük-kajnardzsi béke (1774) után magának és a jövendő osztrák államvezetésnek: milyen területekre irányuljanak a Monarchia erőfeszítései az ottomán birodalom öröksége fölött leendő osztozkodásban? На II. József inkább az Adria partján való gyarapodást, mint a Fekete-tengerig való terjeszkedést tartotta szeme előtt; ha a 19. század első felében még „ingadoztak a vélemények a megszerzendő területeket illetően: hol a dunai fejedelemségeket, hol a szerb-bosnyák tartományokat jelölték meg az állam elsőrendű szükségleteként"; ha gyakran kaptak hangot olyan nézetek, amelyek a Dunát „az osztrák monarchia fő ütőerének", „a Duna két partjának egészen a Fekete-tengerig terjedő birtoklását és ... a Duna torkolatának elsőrangú erődítménnyel való védelmét... feladhatatlan államcéloknak" minősítették,50 akkor a berlini kongresszussal, Bosznia-Hercegovina megszállásával lekerültek a napirendről Ausztria-Magyarország al-dunai és feketetengeri aspirációi. Andrássy Gyula gróf külpolitikáját néhány évvel később már éppen ezeknek az igényeknek a feladásáért hibáztatták. „A legnagyobb osztrák államférfiak — írta a kereskedelem- és diplomácia-történetet együtt művelő történész-politikus, Adolf Beer 1883-ban — a dunai állam számára, ahogyan eddig Ausztriát joggal nevezték, a nagy folyam feletti uralmat vették célba; az első magyar külügy-
