Századok – 1988

Történeti irodalom - Szerbek és magyarok a Duna mentén I. 1848–1849. II. 1848–1867. (Ism.: Pecze Ferenc) 500/III

504 TÖRTÉNETI IRODALOM viszály - hozzátehetjük - ismétlődő izzása és kölcsönös rombolásai az erdélyi magyar-román-szász vagy a szlovák-magyar párharcok veszteségeit arányaiban fölülmúlták. A második kötetben Milorad Ekmecic elaborátumát „GaraSanin, Czartoryski köre és a magyarok; 1848—1849-ben" címmel fejti ki. Nagyívú feldolgozására Spira és Gavrilovii részéről tett észrevételek újólag érzékeltetik, hogy 48 kérdéskörét egyetlen vitaülésen mennyire nem lehetett kimeríteni. Spira György másik tanulmánya a magyarországi nemzetiségi mozgalmakról Ferenc József uralomra jutásától, szintén az 1849. évvel záródó időkörben mozog. A forradalom kérdéseinek szentelt kutatásokból eddig leszűrhető eredmények egyébként indokolt közlése az abszolutizmus kori magyar— szerb kapcsolat tárgyalását a második kötet mintegy fele terjedelmére szűkítette. A kiegyezésekig terjedő időszakot, leszámítva a szorosabb vitaanyagot és a művelődéstörténeti témákat, mindössze négy szerző dolgozta fel. Köztük Katus László elemzi a magyar politikai vezetőréteg ráébredését агта, hogy lehetetlen egyszerre az ország függetlenségét kivívni és azon belül a nemzeti hegemóniát megóvni. így vontak le következtetést a hazai többi néppel kívánt együttélés, valamint a szomszédos országokkal való kapcsolatok rendezésére. Ezek jegyében a magyarosító reformkori jogalkotást az 1861-es nemzetiségi törvényjavaslat meghaladja, de az államnyelv és más honi nyelvek hivatalos használatában különbséget tett. Az ennek nyomdokaiba lépő 1868: 44. tc. a bírálatot, saját korára vetítve, kiállta külföldi összehasonlításban, ám előírásai a gyakorlat során elsikkadtak. A szomszédos országok irányában a szerző ecseteli a Dunai Konföderáció tervezete és más hasonlók tartózkodó fogadtatását. E magyar emigrációs gondolat utóéletéről mondhatjuk, hogy a háborús világban az önintelem jelképe marad a környező népekhez fűződő barátság ápolására (v. ö.: Erdei F. 1940., Lajtor L. 1944. füzeteit), ami azonban a határon túl alig talál megértést. Érdeklődést váltanak ki az olvasóban a szerző által a hazai szerb önkormányzat létesítésére vonatkozó nézetekről fellelt olasz levéltári fotTások. Az államközi újrarendezés kezdeményezéseit követi nyomon Bona Gábor írása a magyar—délszláv együttműködés 1849—1867 közötti kísérleteiről. Helytálló megállapítása, hogy valóra nem válhatott szövetségi „tervek puszta létüknél és tartalmuknál fogva is a magyar—szerb kapcsolatok haladó hagyományainak részét képezik" (ÍI. 191. 1.). Ugyanitt kap helyet Vasilije Krestiè a magyarországi szerbek politikai törekvései és a magyarok 1849—1867 között c. témával. A kedvező fordulat (1859) magyar— szerb viszonylatban az osztrák hadvesztéssel hozza összefüggésbe. Az olvasóra bővebb tényismeret mellett is felfedezés erejével hatnak a barátság jelenségei a színművészet, időszaki sajtó és a köznapi emberi élet terén. Lehetett volna szót ejteni a közéletből pl. az 1861. és 1865. évi parlamenti választásokról, amikor jelöléseket egyetértően vezetnek le és egyes Bács megyei szavazóhelyeket szerb igényekhez igazítják. Jóllehet Nikola Petrovii vitája az abszolutizmushoz tapad, a 48-as magyar—szerb összetűzés fonalán a szerb—román viszony kutatását is sürgeti. Fontos szerinte tisztázni : hogyan tekintett Rajaäi a bánáti románok kívánságaira? Válaszolva Katusnak úgy tartja, hogy 67-től a szerbség a megyék arrondációját követelte önkormányzattal (II. 242. 1.). Megszívlelendő javaslata a Vajdaság múlt század második felében történt társadalmi, gazdasági, közigazgatási változásainak szintézisbe foglalásáról. Nagy érdeme a második kötetnek, bár Radenic referátumát nélkülözi, hogy további írásai a történettudomány szakágazataira tértek ki. A birtokrendezés agrártörténeti témában Sándor Pál rávilágít, hogy az értékelést a hamis adóösszeírások nehezítik; a bíróságokon egyik fél sem mond igazat; a szerző szkeptikus a levéltári források számítógépes hasznosítását illetően. Országos méretű áttekintése a kötet regionális vizsgálódási körén kívül esik. A magyar kultúra hatását a szerbekre 1849—1867 között Bozidar Kovaíek elemzi. Az újfelvidéki szerb nemzeti színház 1861. évi megalapításakor főleg Kölcsey Ferenc nézeteire támaszkodtak; jelentősek Zmaj-nak Arany, Petőfi fordításai; az érdeklődést egyirányúnak tartja, mert a szerb kultúra megismerését nálunk akkor hivatalosan nem ösztönzik. Fried István (a második kötet szerkesztője) a szerb-magyar művelődési kapcsolatok úgymond „szerencsés korszakából" merít. Jókaira hivatkozik, hogy az íróknak kell a politikusok hibáit jóvátenni; a Vasárnapi Újság, a Magyarország stb. sorra írtak a szerb művelődési és gazdasági életről, ami oldja örökségterhük feszültségét. Gyakori még, tudvalevő, hogy a saját hadcselekmény a „hiszen háború dúlt" mentséget kapja, a másiké viszont „kegyetlen leszámolás" vagy a diplomáciatörténet sakkhúzásaira az „álnok kétszínűség" és a „leleményes taktikázás" etikettjét egyaránt ráaggatták. A kötetzáró írásban Miodrag Jarikovié a 19. század közepe magyar és szerb művészetében az utóbbi festészete legjelentősebb változását a 60-as évek derekáig Vajdaságban találta. Utal a pesti művésziskolán Zichy Mihály és Djura Jaksié közös tanulására; JakSii és az óbecsei városházának (1918-ban elpusztított) honfoglalásképet adományozó Than Mór az egymás elleni 48-as háború epizódjait is megfestették. Az ugyanazon településekhez kötődő művészek — mondja a szerző — etnikai és felekezeti