Századok – 1987
TÖRTÉNETI IRODALOM - Beitrage zur Geschichte von Kronstadt in Siebenbürgen. (Ism.:ifj. Barta János) 479
480 TÖRTÉNETI IRODALOM lakosaihoz kétségbevonhatatlan, munkájuk mégis olyan területeket érint, ahol a legkevesebb az ütközési lehetőség, ahol az objektív eredmények egyik érdekelt fél érzelmeit sem sértik. Ilyen a kötet hat tanulmánya közül mindjárt az első, Alfred Prox írása a város nevének eredetéről. „Corona, Kronstadt, Braçov, Brassó" — sorolja fel a cím a település négy nyelven is használatos nevét, hogy azután a cikk etimológiai értelmezésüket adja. A történetírásban sokáig az 1252-ben feltűnő Brassó (eredeti formájában Barasu) elnevezést tartották régebbinek, míg egy 1957-ben feltárt forrás (a már említett kolostori összeírás) a Corona mellett nem döntött. A korábbi értelmezések a város latin és német nevét szívesen hozták kapcsolatba a címerében található liliomos koronával, aminek használatát Károly Róbert engedélyezte a polgároknak. Prox azonban — elvetve az ilyen tetszetős, de mégiscsak dilettáns magyarázatokat — mind a német-latin, mind a magyar-román elnevezést szláv tőre vezeti vissza. A 13. században bevándorló német telepesek a vidék névtelen patakocskájának szláv krynica, krunica (jelentése patak) elnevezését formálták át sajátos népi értelmezéssel a számukra érthető Krunen, Kronen (korona) formára. A magyarok az ugyancsak szláv bara (patak, víz) elnevezéshez a török -su (ugyancsak folyócska) végződést is hozzárakták, tautológikus kettősséget képezve ezáltal. A szerző gazdag példatárral igazolja a hasonló névadás előfordulását a Balkánon. Az aprólékos nyelvészi munkánál csak látszólag volt könnyebb Franz Killyen dolga, aki Brassó várossá fejlődésének korai szakaszát kívánta feltárni. Brassó esetében ugyanis nemcsak a település kialakulásának pontos időpontja megállapíthatatlan, de elveszett az első (1341—42-ben adományozott) városi privilégium is. A korai várostörténetben így — az elszórt adatok kiegészítésére — nemegyszer analógiákra vagyunk utalva. Ugyanakkor viszont a szerzőnek sikerült olyan részleteket is feltárnia, mint a tatárjárás előtti Corona (amelyet a Cenk alatt kell keresnünk) és a később feltűnő Barasu (az Óváros helyén) megkülönböztetése. Jobban nyomon követhető a város Anjou- és Zsigmond-kori fejlődése. Növekvő belső gazdaság, bővülő kereskedelmi kapcsolatok, meg-megismétlődő királyi kiváltságok jellemzik a 14. századi Brassót. Zsigmond király többször is megfordult falai között. A 15. század második negyedétől azonban a város történetében egyre nagyobb szerepet foglal el a török elleni védekezés. A kötet további négy tanulmánya Maja Philippi munkája. Más-más történelmi korszakról, eltérő témákról szólnak, mégis összeköti őket az a cél, hogy a város társadalmi rétegződését tárják fel, s ezzel vigyenek közelebb a lakosság megismeréséhez. Az első tanulmány a 14—15. századi Brassó lakosságának nemzetiségi összetételével foglalkozik. A város első teljes egészében fennmaradt adóösszeírása 1498-ból származik. A lakosok (pontosabban az adózók) nemzetiségi hovatartozására ebben persze nem találunk utalást, a családnevek — még egyáltalán nem általános — felvétele sem ad biztos támpontot. Annál jellemzőbbnek találja a szerzőnö a keresztneveket. Hiszen nemcsak az azonos keresztnév eltérő formája (pl. ami szászul Pitter, az magyarul Peter, a románoknál Petro), de maga a keresztnév is jellemző lehet egy-egy nemzetiségre (a magyarok nem használták mondjuk a Christian nevet, a németek a Benedeket, míg a görögös Ilié csak románt jelölhetett). Az említett adóösszeírás szerint az 1816 háztulajdonos 81,2%-a volt szász, 11,9%-a magyar, 6,4%-a román (míg 0,5% ismeretlen nemzetiségű). A három nemzetiség keveredése csekély volt, a lakosság elkülönülésében a szerző mégsem a nemzeti hovatartozásnak, hanem — mint a feudális társadalomban mindig — a rendi tagolódásnak tulajdonít döntő szerepet. A szászok elhatárolódása, a patriciátus bezárkózása is inkább csak a török veszély gazdaságilag kedvezőtlenebb időszakában következett be. Ugyancsak a lakosság megoszlásával foglalkozik Maja Philippi második tanulmánya, csak ezúttal társadalmi szempontból. Az alapot ismét adóösszeírások képezik, s ezek nyomán sorolja a szerzőnő a lakosság 8%-át a patríciusokhoz, 53%-át a középréteghez s 39%-át a szegényekhez. A patríciusok — földbirtokosok, távolsági kereskedők — kezükben tartották a város politikai irányítását is. A középrétegbe is tartoztak kereskedők, bár e csoporthoz zömében a kézműveseket számoljuk. Míg a város külső kapcsolatainak megrendülése (részben a török előrenyomulás, részben a kereskedelmi utak áthelyeződése következtében) kedvezőtlenül hatott a patrícius-kereskedőkre, addig a kézművesek rétege megerősödött; képviselőik bekerültek a tanácsba, céheik egyre fontosabb szerepet töltöttek be a városban. A lakosság alsó rétegéhez a kiskézművesek, napszámosok, pásztorok tartoztak. A legszegényebbekről a város két közkórház fenntartásával s különféle adományok gyűjtésével igyekezett gondoskodni.
