Századok – 1986
Történetirodalom - Die Habsburgermonarchie 1848–1918 (Ism.: Katus László) 885/IV
887 TÖRTÉNETI IRODALOM A katolicizmusnak ezen utóbbi funkciója, a nemzeti fejlődésben betöltött szerepe központi helyet kap a horvát katolikus egyházról szóló tanulmányban. A horvátok politikailag széttagolva éltek a Monarchia különböző országaiban, s az összekötő kapcsot közöttük a nyelv mellett elsősorban a katolikus vallás és egyház jelentette. Ebből a szempontból kiemelkedő jelentőségű volt az a tény, hogy a zágrábi püspökségnek érseki rangra emelésével (1852-ben) a horvátok egyházszervezetileg teljesen függetlenné váltak Magyarországtól. Vitezic a horvát egyházszervezet bemutatása után elsősorban néhány kiemelkedő püspök (Haulik, Mihalovic, Dobrila, Mahnic, Stadler, Strossmayer) életmüve köré csoportosítva ismerteti a horvát katolikus egyház történetének fontosabb mozzanatait, kiemelve a nemzeti kultúrában és politikában betöltött szerepét. Az egyház-politikai kérdések közül két sajátos délszláv problémával foglalkozik részletesebben : az ószláv glagolita liturgia általánossá tételének engedélyezését kérő akciókkal, valamint a Rómában 1453 óta fennáló San Girolamo de' Schiavoni papi továbbképző intézet átszervezésének ügyével. Mindkét esetben a budapesti kormány tiltakozása és az osztrák—magyar diplomácia közbelépése hiúsította meg a délszláv egyház nemzeti jellegének erőteljesebb kiemelésére irányuló törekvéseket. Kifejezetten a Monarchia etnikai kisebbségeinek nemzeti jellegű egyházi szervezetei voltak az ortodox és unitus, vagy korabeli hivatalos elnevezésükön görögkeleti és görög katolikus vallási közösségek, amelyeknek történetét a kérdés neves müncheni szakértője, Emmanuel Turczynski írta meg. 1910-ben 5,4 millió görög katolikus (3,4 millió Ausztriában, 2 millió Magyarországon) és 3,7 millió görögkeleti (0,7 millió Ausztriában, 3 millió Magyarországon) élt a Monarchia határai között, de ide számíthatjuk még Bosznia-Hercegovina 800 000 ortodox lakóját is. A keleti kereszténységhez tartozik együttesen a lakosság 18%-át (Ausztriában 14, Magyarországon 24%-át) tették ki. A szerbek görögkeletiek voltak, a galíciai és magyarországi rutének görög katolikusok, a románok pedig megoszlottak a két keleti rítusú egyház között. Turczynski megállapítja, hogy a Habsburg Monarchiában viszonylag szabadabb keretek és kedvezőbb lehetőségek álltak a keleti rítusú egyházak rendelkezésére nemzeti jellegű vallási intézményeik kiépítésére, mint a Balkánon vagy Oroszországban, s ennek következtében a vallás és az egyház a szerbeknél, románoknál és ruténeknél kiemelkedő szerepet játszott az etnikum fenntartásában, a modern nemzettéválás folyamatában, amelynek első fázisát a „felekezeti nemzetiségek" (Konfessions-Nationalitäten) időszakának nevezi. A tanulmány időben minden esetben visszanyúlva legalább a 17. századig — a görög katolikusoknál az unió időpontjáig — részletesen bemutatja a keleti egyházak szervezetének fokozatos kiépítését a 18—19. század folyamán, ismerteti az egyes vallási közösségek (galíciai és magyarországi rutének, erdélyi, bánáti és bukovinai románok, magyarországi, horvátországi és dalmáciai szerbek) fontosabb intézményeit (iskolák, kulturális szervezetek, papképzés), s azoknak a vallási és nemzeti életben játszott szerepét. Külön figyelmet szentel az ortodox egyházon belüli szerb—román ellentét alakulásának, az önálló román görögkeleti egyház fokozatos különválásának. Külön kis fejezet (Wolfdieter Bihl tollából) tárgyalja a katolikusokkal egyesült és nem egyesült keleti rítusú örmény egyházakat, amelyek mindegyike csupán néhány ezer hívőt számlált. A protestantizmus a magyar birodalomfélben volt erős, a Lajtán túl az ellenreformáció erősen visszaszorította. Magyarországon 1910-ben 2,6 millió református, 1,3 millió evangélikus és 70 ezer unitárius élt, együttesen a lakosság 19%-a. Ausztriában viszont mindössze 600 ezer volt a protestánsok száma (2,1%). A Monarchia protestáns egyházi közösségeinek történetét Friedrich Gottas salzburgi professzor dolgozta fel, akit a magyar történészek jól ismernek a magyarországi protestáns pátensről és a Tisza Kálmán-éráról írt jeles könyvei révén. Külön fejezetben tárgyalja a magyarországi és a Lajtán túli protestáns egyházakat. Magyarországon a kálvinizmus kifejezetten „magyar" vallás volt, úgyszintén az unitárius egyház is. Az evangélikus egyház viszont kiemelkedő szerepet játszott a németek és különösen az erdélyi szászok (akiknek külön nemzeti egyházuk is volt), valamint a szlovákok kulturális és nemzeti fejlődésében. A Lajtán túl a protestantizmus erőteljesen volt képviselve a gazdasági és szellemi elit (ipari vállalkozók, egyetemi tanárok) körében. A tanulmány először a protestáns egyházak egységes szervezésére irányuló törekvéseket és azok kudarcát mutatja be a neoabszolutizmus idején. Ezután ismerteti az egyes egyházak szervezetét, majd elég részletesen foglalkozik a belső vallási élet kérdéseivel, a belmissziós és ébredési mozgalmakkal, a teológiai irányzatokkal, a külföldi kapcsolatokkal, az iskolákkal, s rámutat a protestáns egyházak fontos kulturális szerepére.
