Századok – 1984
TÖRTÉNETI IRODALOM - Diószegi István: Nemzet; dinasztia; külpolitika (Ism.: Mérei Gyula) 406
408 TÖRTÉNETI IRODALOM Ι Sokoldalú és mélyreható elemzés után jut a szerző' arra a következtetésre, hogy a külpolitikai gyakorlat velejárójaként a nemzeti óhajokat alkalmanként figyelembe vették (pl. a Monarchia nem kötött szövetséget a franciákkal, később nem helyezkedett azonos külpolitikai álláspontra a szövetséges orosz cárizmussal, nem állt egyértelműen a török birodalom oldalára stb.). Ugyanakkor a Monarchia külpolitikája nem igazodott a félelemérzésektől áthatott offenzív nemzeti külpolitikai követelésekhez. Ha pedig - áttételesen és esetenként - fel is használta ezeket, legtöbbször elzárkózott előlük (pl. erre a magyar program), vagy szembefordult velük. Csak az osztrák-német külpolitikai álláspont érvényesült a birodalmi külpolitikában a Németországgal való barátság követelése tekintetében, mert ez egybeesett a dinasztikus-birodalmi érdekkel. Ugyanakkor a dinasztia nem fogadta el a német nemzeti külpolitikai célkitűzéseket, amelyet Bismarck Németországa képviselt. Ez a kivétel azonban - hangsúlyozza a szerző -, csak erősíti a fentebb ismertetett általános külpolitikai viselkedési szabályt a Habsburg-monarchia vezetési módszereiben. A dinasztikus külpolitika - zárul a munka ilyen tartalmi fejtegetéseinek sora —, a dualizmus éveinek első éveiben be tudta tölteni a mérleg nyelve szerepét az egymással ütköző nemzeti törekvések között, mivel külpolitikailag ezekben az években konszolidálódott a Monarchia helyzete, és a dualizmus első évtizedének nagyobb részében a Monarchiában bizonyos tekintetben nyugalmi helyzet volt. Mihelyt azonban kritikus helyzet alakult ki, egyes nemzeti irányzatok türelmetlenül léptek fel saját külpolitikai elképzeléseik érvényre juttatása végett. Talán még jobban elmélyíthető lehetett volna az értekezés mondanivalójának a lényege, ha erőteljesebb hangsúlyt kap, hogy a Habsburg-ház uralmában a polgári alkotmányos formák-játékszabályok több-kevesebb érvényesítése mellett tovább éltek a hagyományos, feudális abszolutista eredetű dinasztikus hatalmi érdekpolitika maradványai. Ez utóbbiak hatásaként a dinasztia uralma inkább anacionálisnak minősíthető, semmint nemzetekfölöttinek, hiszen a Habsburgok számára csak alattvalók léteztek, és lényegileg érzéketlenek voltak a nemzetek egyéniségként létezése iránt. A nemzeti érdekekre, igényekre mindig a dinasztikus hatalmi érdekek szempontjából tekintettek, így vettek róluk tudomást, tették meg ezekkel kapcsolatban a szükségesnek és helyesnek vélt, bár nem mindig annak is bizonyult intézkedéseket. A dinasztikus abszolutizmus feudális maradványaként maradtak végső soron az uralkodó és apparátusa hatáskörében a hadsereg, az állami pénzügyek és nem utolsósorban a külpolitika, még hogyha a dinasztia - mint erről az értekezés behatóan szól is —, olykor figyelembe vette egyes népek politikai vezetőrétegeinek érdekeit, ha azok egybeestek a dinasztikus-birodalmi érdekekkel. A dinasztikus nagyhatalmi érdek kívánta meg a soknemzetű birodalom egyben maradását is. Az értekezés tényei is arról győznek meg, hogy nem volt külön dinasztikus és külön birodalmi érdek, hanem a kettő ugyanaz volt. Talán említésre méltó lehetett volna az is, hogy a dinasztikus birodalmi érdek hívei a dinasztia tagjai mellett az aulikus vagy aulikussá vált arisztokrácia soraiban (Andrássy 1872 vége óta), a hadsereg legfelső vezetésében és hivatásos állományában, továbbá a kül- és a pénzügyi hivatali apparátusban találhatók meg. Esetleg az is megérdemelhetett volna némi utalást, hogy az egyes nemzetek eltérő érdekei, gyakran egymással szembeállító ellentétei a Monarchia külső gyengeségének egyik forrását jelentették és egyik okát is annak, hogy a Habsburgok nem törekedhettek hódításokra. Ennek Bosznia-Hercegovina megszállása, majd annexiója — okainak ismeretében - sem mondanak ellent. A tanulmány a magyar és a podoliai lengyel politikai vezetó'réteg esetében kifejezetten megírja, hogy eme rétegek tüntették fel érdekeiket nemzeti érdeknek, külpolitikai aspirációikat nemzeti érdekeket szolgáló külpolitikai törekvéseknek. Ezzel összefüggésben, de a többi nép esetében is jó lett volna jelezni, hogy a politikai vezetőrétegek az egyes népeknél mely osztályokat, rétegeket, csoportokat tekintettek a nemzet részének, amelyek közös érdekeit tüntették fel azután az egész nép közös nemzeti érdekeinek. Ez az említett két esetben különösen szembetűnő, főként az általunk jól ismert „egy politikai nemzet létezik .Magyarországon: a magyar" felfogásra gondolva, továbbá arra, hogy Magyarországon nemcsak a munkásság, hanem a parasztság sem tartozott a nemzet tagjai közé, legalábbis emez utóbbinak a túlnyomó részét tevő, nem virilista része. így már egyértelműbben derülhetett volna fény arra, hogy a germanofil vagy germanofob, russzofil vagy russzofob telítettségű „nemzeti érdekek" és „nemzeti külpolitikai törekvések" mikor és milyen mértékben voltak objektíve azonosak az egész nép vagy csupán egy-egy nép kisebb-nagyobb hányadának érdekeivel, esetleg uralmi ambícióival, más népekből valókkal szemben, és veszélyérzése is emez uralmi ambíciókból fakadt-e vagy egyéb forrásokból?
