Századok – 1984
ELMÉLET ÉS MÓDSZERTAN - Sándor Pál: Az anekdotázó Deák Ferencről 1215
1216 SÁNDOR PÁL A szabadságharc leveretését követő önkényuralom komor éveiben, majd a kiegyezés utáni enyhültebb évtizedekben a Deák-anekdoták gyűjtői egyre sokasodtak, s velük együtt szaporodott azoknak a tréfás történeteknek a kiadása is, amelyeket azután az élelmes kiadók „mosolyáru"-ként értékesítettek a pesti könyvpiacon. Ezek nemcsak Deák, hanem más nevezetes személyek anekdotáit is tartalmazzák. De ha csak futólag is áttekintjük őket, mindjárt szembetűnik, hogy a viszonylag legtöbb tréfás történet, képzetalkotás, helyzetkép, vagy komikus jelenet elbeszélése az „öreg úr"-tól származik, vagy az ő személyéhez kapcsolódik. Elegendő itt most — eltekintve az egykorú élclapoktól* — két tipikus példára hivatkoznunk. Az egyik egy hatkötetes sorozat,7 a másik ennek egy kötetben kiadott, rövidített változata.8 S bár az egykori és az újabb kiadás időpontjai elég távol esnek egymástól, van këzôs jellegzetességük. Mindkettő, más-más körülmények között, válságterhes történeti-politikai időszakban, illetve e periódust közvetlenül követően látott napvilágot. S van is összefüggés a komor történeti szituációk keltette negatív társadalmi közérzet s annak derűs hangulatkeltéssel történő feloldásának, vagy humoros átfordításának önvédelmi mechanizmusa között. Hiszen az effajta védekezésre különösen olyan esetekben van szükség, amikor a társadalmi közérzet, illetve az egyén lelkiállapota éppen negatív érzelmekkel telített. Az ilyen történeti helyzetektől meghatározott pszichikus állapot szüli a társadalmi traumákból eredő, különféle kellemetlen kollektív és egyéni életérzések időleges feledtetésére alkalmas derűs hangulatok utáni vágyakozás érzéseit. Ezeket azután a társadalom és az egyes ember különféle formában és eszközökkel aknázza és elégíti ki önmaga számára. S mivel nyomasztó történeti szituációk és kellemetlen egyéni élmények fokozzák az egyén védekezési reflexét a lelki megterhelés ellen, a lélek általános diszpozíciója főleg az ilyen esetekben válik alkalmassá a nyomasztót félretoló, derűs hangulatok befogadására. Úgy véljük tehát, hogy közel állunk az igazsághoz, ha azt mondjuk : a Deák-anekdotákat közreadó kiadók — üzleti érdekeik érvényesítése mellett — elsősorban az örömérzés folyton lesben álló kollektív és egyéni igényeinek útján szolgálták a politikumot. S úgy látszik, hogy a divat, vagy a korszerűség tartalmi és formai jegyei e tekintetben nem is nagyon változtak. Az egykori élclapok hasábjairól, a század eleje óta lassan kiszorult és ekkor már inkább könyv alakban közzétett anekdoták — ezek az egykori „táblabíró-világ" társadalmi közegéhez idomult, de a jóval korábbi időkbe visszanyúló népies ízű és hangulatú, kissé bőbeszédű, nemzeti színezetű, egyes személyekhez kötődő, szájhagyományként terjedő, tréfás elbeszélések —, még akkor is kelendő olvasmányok maradtak, amikor a nagyvarossa fejlődött Budapest terein és főleg kávéházaiban, már megtörtént a műfajváltás: az új típusú, polgárias, a régebbi változatot néhány mondatos poénná sűrített s nem annyira kedélyeskedő, mint inkább vitális és csípős viccek térhódítása. És ha a rég letűnt világ tréfáinak az újabb „közfogyasztásra" szánt 1957. évi példájánál maradunk, akkor *Fó'leg: Babszem Jankó, Budapest 1819-1903,; A Jókai Mórtól alapított Az Üstökös, Pest, 1859-1918,; az Ágai Adolftól, majd utóbb a Molnár Jenó'től szerkesztett Borsszem Jankó, Budapest, 1868-1933,; a Bolond Istók, Budapest, 1872-1876, ill. 1878-1918, szerk.: Bartók Lajos. 1 Tóth Béla: A magyar anekdotakincs 1-6. k. Bpest (1898-1903) A harmadik kiadás éve: 1906. A továbbiakban: AMAK 1898-1903. "A magyar anekdotakincs, gyűjtötte és magyarázta Tóth Béla, Bpest 1957, Boldizsár Iván eló'szavával. (A továbbiakban: AMAK. 1957.)
