Századok – 1981

TÖRTÉNETI IRODALOM - Novák Gyula-Sándorfi György-Miklós Zsuzsa: A Börzsöny hegység őskori és középkori várai (Ism.: Fügedi Erik) 219/I

TÖRTÉNETI IRODALOM 221 részt szerepel az oklevelekben néhány névtelen vár, s ezek nem mind azonosíthatók, bár jellemző', hogy „Miklós ispán várá"-nak azonosítását éppen egy régészeti munka tette lehetővé (id. m. 51.1.). Másrészt többször említenek okleveleink locus castri-1, s ezt a kifejezést eddig nem tudtuk értelmezni. Nováki fejtegetései alapján nost hajlanék arra, hogy ezt valamilyen sánccal körülvett helynek tartsuk. De bárhogy is álljon ez a kérdés, az ilyen névtelen vár és locus castri száma együttesen sem fogja meghaladni a két tucatot, a százas nagyságrendet pedig biztosan nem éri el. Ezen a ponton logikusan merül fel a terminológia kérdése, először is az a gyanú, hogy ezeket a korai magán-erődítményeket nem tekintették Castrum-nak a korabeli szóhasználat szerint. Igazat kell adnom a szerzőknek, hogy a kifejezést igazgatási ismérv szerint is használhatták. Ilyen értelemben beszéltek pl. a galgóci várról vagy a hontiról, a vár jobbágyairól, földjéről stb., amikor maga a vár már nem is állt. Az már kevésbé látszik valószínűnek, hogy a Castrum egyben királyi tulajdont is jelentett, tehát birtokjogi értelme is volt, mert a 13. sz. elején épült és korán magánkézre került várakat is így nevezték a tulajdonban bekövetkezett változás ellenére. Elképzelhető azonban, hogy nemcsak igazgatási szempontok döntöttek abban, hogy megérdemelte-e egy erődítés a Castrum nevet. Ezen a ponton azonban kitérőt kell tennem. Két részletesebb leírással rendelkezünk, amely véleményem szerint a „történelem nélküli" várak sorsát a kritikus időszakban megvilágítja, annak ellenére, hogy mindkettő viszonylag késői, s amelyeknek egyikét sem használták fel a szerzők. Az egyik Rogeriusnál található, aki egy ideig egy Fátra nevű helyen tartózkodott, amelyet a környék lakossága erősített meg, hogy a tatárjárást ott vészelje át. Az erődítést Rogerius nem részletezi, nyilván földhányással vették körül a hegycsúcsot. A másik Kövér Miklós névtelen (velezdi) vára, amelyről a kiküldött bárók azt jelentik a királynak, hogy ott a 2. tatárbetörés alkalmával sok ember húzódott és menekült meg. A szövegből részben arra következtethetünk, hogy a várépítés első indoka az ellenség betörése volt, részben arra, hogy a tulajdonképpeni várat ezen a helyen csak később építették ki. Ez teljesen egybevág a szerzőknek a tatárjárás utáni magánvár-építésről tett megállapításával. A lényeges mégis az, hogy Fátrát a tatárok kivonulása után elhagyták, talán átmenetileg Velezdet is. És ezen a ponton logikailag új ismérvet vezethetünk be: vár az, amelynek állandó (hely-)őrsége van. Fátrának nem volt, nem is nevezték várnak, Rogerius sem hívja annak. Ezen a vonalon még egy lépéssel mehetünk tovább. A későbbi típust (a szerzők szóhasználatával élve: a későbbi kővárat) békés időben sem lehetett őrség nélkül hagyni, mert azonnal és menthetetlenül rablótanyává vált volna. Mintha ebben a megközelítésben korai váraink két csoportját különböztethetnénk meg: az ispánsági várakat és a „történelem nélküli" magánvárakat. Az ispánságinál a legfőbb ismérv kétségtelenül az igazgatási és az, hogy mindig van őrsége, ezzel szemben az erődítés ismérve háttérbe szorul, a gyenge és kicsi Hont ugyanúgy Castrum, mint Fehérvár vagy Nógrád. A „történelem nélkülieket" nem nevezném magán-várnak. Igaz ugyan, hogy a velezdi vár a róla szóló jelentés keltekor (1291) magán-vár volt Β szó társadalmi és jogi értelmében, de mintha a kezdetet itt is ugyanolyan (alkalmi? ) közösség alkotta volna, mint Fátra esetében. Nem tudok megszabadulni attól a benyomásomtól, hogy a szerzők akkor találták fején a szöget, amikor ezeket „egy falu védekezésének" minősítik (98. 1.). Amint az eddigiekből is nyilvánvaló, a kérdések nagyobb része mögött a stratégiai szerep húzódik meg, s ezen a ponton mintha a szerzők kissé illúziókban ringatnák magukat. Várkönyvemben két típust különböztettem meg: az utat, völgyet elzáró (ellenőrző) és a mentsvár típusát. Tudom, az utóbbi kifejezés nem szabatos, mert tulajdonképpen az ellenkezőjét szeretné kifejezni annak, amit a stratégiailag fontos vár jelent. A vár építésmódja önmagában még nem dönti el stratégiai szerepét, egy korai erődítmény (sánc) ugyanúgy megakadályozthatta az ellenség előnyomulását, mint egy, a későbbi típushoz tartozó kővár, és fordítva, mindkettő fekhetett olyan ponton (főképpen hegyek és nagyobb mocsarak között), ahol a veszélyben forgó emberek meghúzhatták magukat anélkül, hogy ezzel az előnyomulást akadályozták volna. Feudális társadalmi fejlődésünknek egyik rejtélye, hogy a központi hatalom (amely nálunk sokkal erősebb volt a nyugat-európainál) ebbe a kérdésbe nem szólt bele, a döntést átengedte a nagybirtokosoknak. Csehországban, ahol a 13. századtól kezdve az ország védelmében a városok vették át a korai várak szerepét, ez teljesen érthető, annál érthetetlenebb nálunk, ahol kevés volt a város, még kevesebb volt közülük fallal megerősítve. A történész a könyvet nagy elismeréssel és azzal az óhajjal teszi le, bárcsak töretlenül folytatódna ez a kutatás; nyílna mód arra, hogy rendszeres ásatásokkal fejlesszék tovább. Szakemberben nincs hiány. Ez két egymásra utalt tudományág dialógusának folytatását is biztosíthatná. Fügedi Erik